Amikor a múlt nem enged: Hogyan változtatta meg az életemet a volt férjem új barátnője

– Ne hidd, hogy csak úgy elveheted tőlem Leventét! – kiáltottam Gábor után, miközben becsapta maga mögött a kaput. A hangom visszhangzott a csendes zuglói utcán, de ő már nem fordult vissza. A kezem remegett, ahogy a kilincsbe kapaszkodtam. Aznap este, amikor először vitte el Leventét az új barátnőjéhez, Petrához, valami végleg eltört bennem.

Még most is hallom Levente halk hangját: „Anya, Petra azt mondta, hogy ha náluk laknék, több barátom lenne.” A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet valaki egy tízéves gyereknek? Hogy lehet ennyire kegyetlen? Próbáltam nyugodt maradni, de minden egyes ilyen mondat után úgy éreztem, mintha egyre távolabb sodródnánk egymástól.

A válásunk Gáborral nem volt könnyű, de legalább civilizáltan próbáltuk intézni Levente miatt. Mindketten szerettük volna, ha a fiunk boldog marad. De amikor Petra megjelent Gábor életében, minden megváltozott. Eleinte csak csendben figyelt, aztán egyre többször szólt bele a dolgokba. Először csak apróságokban: „Nem gondolod, hogy Katalin túl sok édességet ad Leventének?” vagy „Talán jobb lenne, ha Levente több időt töltene nálunk.”

Aztán jöttek a nagyobb dolgok. Egyik este Gábor felhívott: – Katalin, Petra szerint Leventének jobb lenne egy új iskolában. Több lehetősége lenne, és közelebb is lenne hozzánk.

– Milyen jogon dönt erről Petra? – kérdeztem dühösen.

– Csak jót akar – válaszolta Gábor fáradtan. – Próbálj meg vele beszélni.

De Petra nem akart beszélgetni. Mindig volt valami kifogása: dolgozik, fáradt, vagy éppen „nem akar konfliktust”. Közben Levente egyre többet mesélt arról, hogy Petra milyen ajándékokat vesz neki, mennyi programot szerveznek együtt. Éreztem, hogy elveszítem őt.

Egyik pénteken Levente sírva jött haza: – Anya, Petra azt mondta, hogy te nem szeretsz engem eléggé, mert mindig dolgozol.

A világom összeomlott. Egész életemben azért dolgoztam, hogy Leventének mindene meglegyen. Egyedül fizettem a lakást, az iskolát, a különórákat. Minden este vele tanultam, mesét olvastam neki. És most valaki azt mondja neki, hogy nem szeretem eléggé? Hogy lehet ezt túlélni?

Az anyám próbált vigasztalni: – Ne hagyd magad, Kati! Harcolj Leventéért! De hogyan harcoljak valaki ellen, aki alattomosan mérgezi a fiam lelkét?

Elkezdtem ügyvédhez járni. Megpróbáltam hivatalosan rendezni a láthatást, de Gábor mindig talált valami kibúvót: „Petra most nem ér rá”, „Levente inkább nálunk maradna hétvégén”. A bíróságon mindenki csak papírokat nézett, senkit sem érdekelt az igazság.

Egy este Levente odabújt hozzám: – Anya, miért nem lehetünk újra együtt mindhárman? Miért kell mindig veszekedni?

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam csendben, miközben ő álomba merült.

Aztán egy nap minden megváltozott. Levente eltűnt az iskolából. A tanítónő hívott: – Katalin, Levente ma nem jelent meg. Felhívtam Gábort is, de ő sem tud róla.

Pánikban rohantam végig a városon. Végül a Városligetben találtam rá egy padon ülve. Amikor meglátott, könnyes szemmel ugrott a nyakamba:

– Anya, elegem van! Nem akarok választani köztetek! Nem akarom, hogy Petra miatt veszekedjetek!

Ott ültem vele a padon órákig. Hallgattam a kisfiú fájdalmát és rájöttem: mindannyian hibásak vagyunk. Engedtem, hogy Petra beférkőzzön az életünkbe anélkül, hogy megvédtem volna Leventét.

Másnap bementem Gáborhoz és Petrához. – Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Ha tényleg jót akartok Leventének, akkor hagyjátok abba ezt a harcot! Nem vagyunk ellenségek! Petra rám nézett – először láttam rajta bizonytalanságot.

– Én csak segíteni akartam… – suttogta.

– Akkor segíts azzal, hogy nem mondasz rosszat rólam Leventének! – kérleltem.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Nem lettünk barátok Petrával, de legalább már nem mérgezi Levente lelkét. Gáborral is próbálunk normális szülők lenni.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon elég jó anya vagyok? Vajon mennyit ártottam én is azzal, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok bízni abban, hogy egyszer minden rendbe jön?