Amikor a múlt visszatér: Mária története Győrből

– Mária, ne csináld ezt! – kiáltotta Gergő, a nagyobbik fiam, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A hangja remegett a dühtől és a félelemtől. – Tizenhat évig nem törődött velünk! Most meg csak úgy visszajön, és te máris segíteni akarsz neki?

A konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a porcelán bögrét. A kávé kihűlt benne, de nem volt erőm felállni. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt kérdezné: „Mit teszel most, Mária?”

A múlt héten történt. Egy szürke, esős délutánon csengettek. Kinyitottam az ajtót, és ott állt László – az egykori férjem, akitől tizenhat éve elváltam. Megöregedett, beesett arca volt, a haja őszbe fordult. A tekintete bocsánatért könyörgött.

– Mária… – suttogta. – Segíts rajtam. Nagyon beteg vagyok.

Az első gondolatom az volt: „Miért pont most?” Az emlékek villámként csaptak belém. Az a nap, amikor összepakolta a bőröndjét, és szó nélkül elment. Az évek, amikor egyedül neveltem fel Gergőt és Petit. Az éjszakák, amikor sírtam a párnába, hogy ne hallják meg a gyerekek.

Most pedig itt állt előttem, megtörten, kiszolgáltatottan. És én nem tudtam nemet mondani.

Beengedtem. Megmelegítettem neki egy tányér levest, leültettem a kanapéra. Hallgattam, ahogy köhög, ahogy elmeséli: rákos lett, nincs már senkije, csak mi. A fiait akarja látni még egyszer.

Amikor Gergő és Peti hazaértek az iskolából, döbbenten álltak meg az előszobában.

– Mit keres ez itt? – kérdezte Peti halkan.

– Apátok beteg – mondtam. – Segítenünk kell neki.

– Neked kell? – vágott vissza Gergő. – Ő nem volt ott, amikor nekünk kellett volna! Emlékszel arra a karácsonyra? Amikor sírtunk az ajándékok előtt, mert ő nem jött haza?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és néztem Lászlót, aki lehajtott fejjel hallgatta a vádakat.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra átéltem mindent: az első szerelmünket a győri sétálóutcán; az esküvőnket a városházán; aztán a veszekedéseket, a pénztelenséget, László egyre gyakoribb eltűnéseit. Végül azt a napot, amikor végleg elment.

Azt hittem, már túl vagyok rajta. Hogy megerősödtem. De most minden seb felszakadt.

Másnap reggel Gergő bejött a konyhába.

– Anya… – kezdte halkan. – Nem akarom látni őt. Nem tudok megbocsátani neki.

– Nem is kell – mondtam fáradtan. – De én sem tudom csak úgy kidobni innen.

Peti egész nap kerülte Lászlót. Csak este ült le mellém.

– Anya… félek attól, hogy újra megbánt minket – suttogta.

Átöleltem.

– Már nem tud bántani minket – mondtam. – De lehet, hogy nekünk kellene segíteni neki… hogy mi ne váljunk olyanná, mint ő.

A következő napokban László egyre gyengébb lett. Orvoshoz vittem, gyógyszereket váltottam ki neki. Néha beszélgettünk – arról, amit elrontottunk; arról, hogy mit jelent családnak lenni Magyarországon ma; arról, hogy mennyire nehéz megbocsátani.

Egy este László odahívta magához Gergőt és Petit.

– Fiaim… tudom, hogy mindent elrontottam – mondta rekedten. – Nem kérek bocsánatot… csak azt szeretném, ha egyszer majd gondolnátok rám úgy is, mint aki próbált jóvátenni valamit.

Gergő némán bólintott. Peti sírt.

Az utolsó napján László kezemet fogta.

– Köszönöm… hogy nem fordítottál hátat nekem – suttogta.

Amikor elment, csend lett a házban. De valami bennem is megváltozott: mintha egy súlyos teher lekerült volna rólam.

Most itt ülök az ablakban, nézem a győri utcákat. Vajon jól döntöttem? Megbocsátani annak, aki annyiszor megbántott… vagy inkább védeni kellett volna magamat és a fiaimat?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol egyszer minden összetört?