Amikor a nagymama elveszik a saját életében: Mária története Újpestről
– Mária néni, hol van már az a kakaós csiga? – kiáltotta be az unokám, Zsófi, miközben a konyhaasztalnál toporgott. A kezem remegett, ahogy a forró tepsit próbáltam kivenni a sütőből. A hátam mögött már ott állt a fiam, Gábor is, aki csak egy pillantást vetett rám, majd a telefonját nyomkodva megjegyezte: – Anya, ne felejtsd el, hogy ma este is te vigyázol a gyerekekre. Juditnak fontos megbeszélése van.
A szívem összeszorult. Megint. Ez már a harmadik hét volt zsinórban, hogy minden estém a gyerekekkel telt. Nem mintha nem szeretném őket – Zsófi és Marci az életem fényei –, de egyre inkább úgy éreztem, hogy eltűntem valahol a napi teendők között. A férjem, Laci három éve halt meg. Azóta csak én maradtam, és a család úgy gondolta, hogy most már minden időm rájuk fordítható.
A barátnőim néha hívogattak: – Mária, gyere velünk sétálni a Duna-partra! – De én mindig nemet mondtam. Hogy is mehetnék? Ki vigyázna akkor Zsófira és Marcira? Ki főzne vacsorát Gábornak és Juditnak? Ki mosná ki az iskolai tornadresszt? A válasz mindig ugyanaz volt: csak én.
Egyik este, amikor végre mindenki elaludt, leültem a régi fotelomba. A csend szinte fájt. Elővettem egy régi fényképet: fiatal vagyok rajta, hosszú hajjal, mosolygok. Akkoriban még voltak álmaim – utazni akartam, festeni tanulni, talán még egy könyvet is írni. Most pedig? Egyedül ülök egy lakásban Újpesten, és azon gondolkodom, mikor lesz végre egy napom csak magamra.
Másnap reggel Judit sietve búcsúzott: – Mária néni, ne felejtsen el elmenni Marcival az orvoshoz! És ha lehet, délután menjenek át a játszótérre is! – A hangjában ott volt az elvárás, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A játszótéren ülve hallgattam más nagymamákat. Egyikük panaszkodott: – Az én lányom is mindent rám bíz! Már azt sem tudom, mikor voltam utoljára fodrásznál…
Hazafelé Marci megkérdezte: – Mama, te boldog vagy?
Megálltam. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Hát boldog vagyok? Vagy csak megszoktam ezt az életet?
Este Gábor hazaért. Fáradt volt és ingerült. – Anya, miért nem főztél levest? Tudod, hogy Judit szereti…
Valami eltört bennem. – Gábor, én is fáradt vagyok. Egész nap rohangáltam Marcival orvoshoz, játszótérre mentünk, most pedig még vacsorát is főzzek? – A hangom remegett.
Gábor csak nézett rám döbbenten. – De hát te mindig mindent megcsináltál…
– Igen – mondtam halkan –, de én is ember vagyok.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon mikor veszítettem el önmagam? Mikor lettem csak „nagymama”, „anya”, „segítő”? Hol van Mária?
Másnap reggel felhívtam Ilonát, a régi barátnőmet. – Ilona, van kedved sétálni egyet a Duna-parton?
A hangja örömteli volt: – Végre! Már azt hittem, sosem hívsz!
A séta közben Ilona mesélt az unokáiról, de arról is, hogy hetente egyszer eljár festeni egy műhelybe. – Tudod, Mária, rájöttem: ha nem szakítok időt magamra, teljesen eltűnök.
Hazafelé menet eldöntöttem: változtatnom kell. Este leültem Gáborral és Judittal beszélgetni.
– Szeretlek titeket és imádom az unokáimat – kezdtem –, de szükségem van egy kis időre magamnak is. Nem tudom tovább vállalni minden nap ezt a tempót.
Judit először felháborodott: – De hát mi lesz velünk? Hogy oldjuk meg?
– Meg fogjátok oldani – mondtam csendesen –, ahogy más családok is megoldják.
Gábor hallgatott egy darabig, majd megszorította a kezem: – Sajnálom, anya. Nem vettük észre…
Azóta hetente kétszer magamra szánom az időt. Eljárok sétálni Ilonával, néha beülünk egy cukrászdába is. Vettem festőkészletet is – még ha csak pár vonalat húzok is esténként.
A családom először nehezen fogadta el a változást, de lassan megszokták. Zsófi egyszer odabújt hozzám: – Mama, olyan jó látni, hogy mosolyogsz!
Néha még mindig bűntudatom van. Vajon önzőség ez? Vagy csak végre megtanultam szeretni magamat is?
Ti mit gondoltok? Meddig lehet háttérbe szorítani önmagunkat mások kedvéért? Vajon hány nagymama él ma Magyarországon úgy, hogy közben teljesen elveszíti önmagát?