Amikor a Nagymama Megtudta, Hogy Az Unokája Ki Akarta Tenni, Eladta a Házat Előtte

– Fülöp, te tényleg azt gondolod, hogy csak úgy kidobhatsz innen? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a porcelán bögrét. Az unokám rám sem nézett, csak az okostelefonját nyomkodta. Mellette ott ült az új felesége, Dóra, aki már hónapok óta célozgatott rá, mennyivel kényelmesebb lenne nekik egy nagyobb házban élni, mint az anyósánál, egy szűk panelban három gyerekkel.

– Mama, ne vedd ezt személyesnek – mondta végül Fülöp, de a hangja üres volt. – Nekünk is jár egy kis nyugalom. Te úgyis alig használod ezt a nagy házat. Miért ne költözhetnénk ide? Te meg elmehetnél valami idősek otthonába. Ott gondoskodnának rólad.

A szívem összeszorult. Ez a ház volt mindenem. Itt nőtt fel Fülöp is, itt tanult járni, beszélni. A kertben tanítottam biciklizni, és minden karácsonyt itt ünnepeltünk. Most pedig csak egy akadály vagyok az útjukban?

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és hallgattam a régi falióra kattogását. Eszembe jutottak anyám szavai: „A család a legfontosabb, de néha ők bántanak a legjobban.” Vajon tényleg eljött az idő, hogy mindent feladjak? Vagy harcoljak azért, ami az enyém?

Másnap reggel Dóra jött át hozzám egy tál süteménnyel. Mosolygott, de a szeme hideg volt.

– Zsuzsa néni, gondolt már arra, hogy mennyivel könnyebb lenne magának egy kisebb lakásban? Itt csak magányos. Mi viszont boldog családi életet élhetnénk ebben a házban.

– Köszönöm a süteményt – mondtam halkan –, de én jól érzem itt magam.

Dóra sóhajtott, majd halkan hozzátette:

– Fülöp már nézett is idősek otthonokat. Ne vegye rossz néven, de ez mindenkinek jobb lenne.

Aznap délután felhívtam a régi barátnőmet, Marikát.

– Marika, te mit tennél a helyemben? – kérdeztem sírva.

– Zsuzsa, ne hagyd magad! Ez a te otthonod. Ha nem becsülnek meg, akkor legalább te becsüld magad annyira, hogy nem adod könnyen.

Egy hétig őrlődtem. Fülöp és Dóra egyre türelmetlenebbek lettek. Egyik este hallottam őket veszekedni a folyosón:

– Nem bírom tovább ezt a zsúfoltságot! – kiabált Dóra. – Ha anyád nem adja át végre azt a házat, én elköltözöm!

– Nyugi már! – válaszolta Fülöp fojtott hangon. – Már beszéltem egy ügyvéddel. Ha kell, jogi útra terelem.

Ez volt az utolsó csepp. Másnap reggel felhívtam egy ingatlanost.

– Jó napot kívánok! Kovács Zsuzsanna vagyok. El szeretném adni a házamat.

A következő hetekben minden gyorsan történt. Az ingatlanos hozott vevőket, és hamar találtunk is egy fiatal párt, akik örültek a kertnek és a csendes utcának. Amikor Fülöp megtudta, hogy eladtam a házat, dühösen rontott be hozzám.

– Hogy tehetted ezt?! Ez a családé volt!

– Nem – válaszoltam halkan –, ez az enyém volt. És amíg élek, nem hagyom, hogy bárki kihasználjon.

Dóra sírva fakadt. Fülöp csak állt némán.

Az utolsó napomon végigjártam az üres szobákat. Megsimogattam a régi fotókat a falon: anyám mosolygott rám egy megsárgult képről; apám ölében ültem kisgyerekként; Fülöp első születésnapján tortával az arcán nevetett.

Aztán becsuktam az ajtót magam mögött.

Most egy kis garzonban élek Zuglóban. Néha hiányzik a régi ház csendje és tágassága, de legalább tudom: nem adtam oda azt azoknak, akik nem becsülték meg igazán.

Vajon tényleg ennyit ér ma egy családi otthon? Hol veszett el a szeretet és tisztelet? Ti mit tettetek volna az én helyemben?