Amikor a Nagymamák Harcolnak: Egy Család Határán

– Elizabet, ugye nem felejted el, hogy ma hozzám jöttök ebédre? – Anyám hangja élesen hasított át a telefonon, miközben a karomban ringattam az alig háromhetes Annát.

– Anyuka, ma már megbeszéltük, hogy Zsuzsa nénihez megyünk – szólt közbe Péter, a férjem, aki épp a pelenkázó mellett állt.

– Hát persze, mert a másik nagymama mindig előbb szól! – csattant fel anyám. – De én vagyok az igazi nagymama! Én neveltelek fel téged, Elizabet!

A szívem összeszorult. Napok óta csak ilyen beszélgetésekből állt az életem. Anna sírt, Péter feszülten nézett rám, én pedig úgy éreztem, mintha minden oldalról húznának.

Az első hetekben még örültem, hogy mindkét nagymama segíteni akar. De hamar rájöttem: ez nem segítség, hanem verseny. Anyám, Ilona, mindig mindent jobban tudott. Gyerekkoromban is ő döntött helyettem, most pedig Annával kapcsolatban is mindenbe beleszólt. Zsuzsa néni, Péter édesanyja, csendesebb volt, de annál kitartóbb: minden vasárnap süteménnyel és tanácsokkal érkezett.

Egyik este Péterrel ültem a kanapén, Anna végre elaludt.

– Nem bírom tovább – suttogtam. – Olyan, mintha nem is az én gyerekem lenne. Mindenki jobban tudja nálam, mit kellene csinálnom.

Péter átölelt. – Tudom, drágám. De ha valamelyiküket megbántod, abból csak nagyobb baj lesz.

Másnap anyám váratlanul beállított hozzánk. Anna épp aludt, én próbáltam egy kávét inni.

– Miért nincs rajta sapka? Megfázik! – szólt rám Ilona, és már nyúlt is Anna feje felé.

– Anyu, meleg van bent… – próbáltam védekezni.

– Nem érdekel! Te is mindig megfáztál gyerekkorodban! – mondta sértődötten.

Később Zsuzsa néni is megérkezett. A két nagymama a nappaliban találkozott össze. Először csak udvarias mosolyokat váltottak, de aztán Ilona megszólalt:

– Ugye tudja, Zsuzsa, hogy Elizabet tejétől nő ilyen szépen az unoka?

– Persze, de azért a mi családunkban is mindig erős gyerekek születtek – válaszolta Zsuzsa néni.

A levegő megfagyott. Éreztem, hogy mindjárt kitör a vihar.

– Talán hagyjuk most Annát pihenni – próbáltam közbelépni.

– Majd én elringatom! – mondta anyám.

– Dehogyis! Most etettem meg! – vágott vissza Zsuzsa néni.

Ott álltam két asszony között, akik mindketten engem akartak legyőzni – vagy talán egymást? Anna felsírt. A két nagymama egyszerre ugrott felé. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy bábú a saját otthonomban.

Aznap este Péterrel veszekedtünk. Ő azt mondta, legyek határozottabb. Én azt mondtam, ő is álljon ki mellettem. Aztán mindketten sírtunk.

A következő napokban próbáltam kerülni a konfliktust. De anyám minden nap hívott: „Miért nem jöttök át? Biztos Zsuzsa nénihez mentetek!” Zsuzsa néni pedig üzeneteket küldött: „Ugye jövő héten nálunk ebédeltek?”

Egyik este Anna belázasodott. Pánikba estem. Felhívtam anyámat:

– Anyu, Anna lázas! Mit csináljak?

– Azonnal hívj orvost! És tegyél rá hideg borogatást! – kiabálta.

Péter közben már hívta a gyerekorvost. Zsuzsa néni is megjelent: „Adj neki kamillateát!”

Ott álltam két tanács között, miközben Anna sírt a karomban. Végül csak ültem az ágy szélén és zokogtam.

Másnap reggel Péter elment dolgozni. Egyedül maradtam Annával és a gondolataimmal. Felhívtam mindkét nagymamát:

– Szeretlek titeket, de most egyedül szeretnék lenni Annával. Kérlek benneteket, adjatok nekem időt és teret megtanulni anyának lenni.

Csend volt a vonalban. Anyám először megsértődött: „Hát ilyen hálátlan vagy?” Zsuzsa néni csak annyit mondott: „Értem.”

Nehéz napok következtek. Anyám nem hívott fel napokig. Zsuzsa néni sem jött át váratlanul. Végre volt időm Annára és magamra figyelni. Lassan megtanultam bízni magamban.

Egy hét múlva anyám csendesen kopogtatott az ajtón.

– Elizabet… Sajnálom. Csak segíteni akartam.

Átöleltem.

– Tudom, anyu. De most már én vagyok anya.

Zsuzsa néni is felhívott: „Bocsáss meg, ha túl sok voltam.”

Most már együtt tanuljuk az új szerepeinket. Néha még mindig nehéz, de legalább már beszélünk róla.

Vajon tényleg lehet egyszerre jó lánya és jó menye az embernek? Vagy el kell engedni valamit ahhoz, hogy igazán anya lehessen?