Amikor a nagypapa a szomszédot választotta: Egy család széthullásának története

– Hogy tehetted ezt velünk, papa? – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltam, ökölbe szorított kézzel. A régi, kopott terítő alatt remegtek az ujjaim, és a hangom is elcsuklott. A nagypapám csak nézett rám, arca kemény volt, mint a kő, de a szeme sarkában mintha könny csillogott volna.

– Ivett, én is ember vagyok – mondta halkan. – Nem bírom tovább egyedül.

A szívem összeszorult. Még mindig éreztem a nagymama illatát a házban, a frissen sült kalácsét, amit minden vasárnap reggel sütött nekünk. Most azonban minden megváltozott. A nagymama halála után azt hittem, hogy összetartunk majd, de ehelyett minden darabokra hullott.

A szomszédasszony, Katalin néni mindig ott volt. Gyerekkoromban néha áthozott egy-egy tál levest, vagy segített a kertben, de sosem éreztem igazán közel magamhoz. Anyám mindig azt mondta: „Katalin jó ember, de nem a mi családunk.” És most? Most ő lett a nagypapám felesége.

Az egész falu beszélt róluk. A boltban suttogtak mögöttem, amikor kenyeret vettem. A barátnőim anyukái is csak sajnálkozva néztek rám. „Szegény Ivették, mi lett velük?” – hallottam egyszer az egyikük szájából.

Otthon anyám egyre többet sírt. Apám dühösen csapkodta az ajtókat, amikor szóba került a nagypapa. A testvérem, Gábor egyszerűen nem volt hajlandó többé átmenni hozzájuk. Én viszont nem tudtam elengedni. Minden vasárnap ott álltam a házuk előtt, reménykedve, hogy talán visszakapom azt az embert, aki gyerekkoromban a térdén lovagoltatott.

Egyik délután végül bementem hozzájuk. Katalin néni épp palacsintát sütött – ugyanúgy, ahogy a nagymama szokta. A szag egyszerre volt ismerős és idegen. Leültem az asztalhoz, és próbáltam nem sírni.

– Ivettkém, kérsz egy palacsintát? – kérdezte Katalin néni kedvesen.

– Nem vagyok éhes – feleltem ridegen.

A nagypapa csak hallgatott. Láttam rajta, hogy szenved. De akkor miért választotta ezt? Miért kellett nekünk mindent elveszítenünk?

Az ünnepek voltak a legnehezebbek. Karácsonykor már nem jött át hozzánk. Az ajándékokat Gáborral együtt vittük át hozzájuk, de csak az ajtóban adtuk át őket. Katalin néni mindig mosolygott, de én csak azt éreztem: ellopta tőlünk a nagypapát.

Egy este anyám zokogva ült le mellém az ágyra.

– Nem értem, Ivett – mondta. – Hogy lehet ilyen önző? Hogy felejthette el anyádat ilyen gyorsan?

Nem tudtam mit mondani. Én sem értettem. Csak azt tudtam, hogy fáj.

Aztán jött a fordulat: kiderült, hogy Katalin néni beteg. Rákos lett. A nagypapa mindent megtett érte – orvoshoz vitte, főzött rá, ápolta éjjel-nappal. Akkor értettem meg valamit: talán tényleg szerette őt. Talán tényleg szüksége volt valakire.

De ez nem változtatott azon, hogy mi elvesztettük őt.

Az utolsó beszélgetésünkre örökké emlékezni fogok.

– Papa – mondtam halkan –, miért nem próbáltad meg velünk? Miért kellett mindent feladnod miattunk?

A nagypapa csak megfogta a kezem.

– Ivettkém, én már öreg vagyok. Az ember ilyenkor fél az egyedülléttől. Sajnálom, ha megbántottalak benneteket… de nekem is jogom van boldognak lenni.

Azóta eltelt két év. Katalin néni már nincs köztünk. A nagypapa magányosabb, mint valaha – de hozzánk sem tért vissza igazán. A családunk még mindig törött.

Sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e újra egymásra találni? Meg lehet-e bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amelyek örökre nyitva maradnak?

Mit gondoltok? Ti képesek lennétek megbocsátani?