Amikor a nagypapám elfelejtett minket: Egy elveszett család története

– Dida, miért nem jössz át hozzánk vasárnap ebédre? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonban csend volt. Aztán meghallottam Nóra néni hangját a háttérben: – János, ne felejtsd el, hogy ma nálunk ebédelünk! A szívem összeszorult. Régen ilyenkor már együtt pucoltuk a krumplit a konyhában, és dida mindig mesélt valami vicces történetet a fiatalságából. Most meg… mintha már nem is lennék az unokája.

A nagymamám halála után mindenki azt hitte, hogy dida összetörik. Az első hónapokban tényleg csak árnyéka volt önmagának. Mi, anyával és apával mindent megtettünk, hogy ne érezze magát egyedül: vittük neki a levest, együtt néztük a régi fényképeket, sétáltunk a Duna-parton. Aztán egyszer csak megjelent Nóra néni, a szomszédasszony, aki addig csak köszönni szokott az utcán. Egyre többet láttuk náluk, először csak segített takarítani, aztán már együtt főztek, végül ott is aludt.

Az esküvőről csak utólag értesültünk. Anyám sírva jött haza: – Képzeljétek, apátok újranősült! – mondta, és az asztalra csapta a táskáját. Apám csak csendben ült, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e vagy csak félek attól, hogy elveszítem didát örökre.

Az első közös karácsonyukon meghívtak minket vacsorára. Az asztalon minden tökéletesen meg volt terítve, de valahogy minden idegennek tűnt. Nóra néni főzte a halászlét, nem olyan volt, mint nagymamáé. Dida mosolygott ugyan, de a tekintete elkerülte az enyémet. Amikor ajándékot adtam neki – egy kézzel készített fotóalbumot rólunk – csak annyit mondott: – Köszönöm, Zsófi. Nagyon szép. – Aztán letette az asztalra, és többet rá sem nézett.

A családi ebédek elmaradtak. Ha hívtuk didát, mindig volt valami kifogás: „Most Nóra nénivel megyünk piacra”, „Nóra néninek fáj a feje”, „Nóra néni unokái jönnek át”. Egyre ritkábban láttuk őt. Anyám egyre dühösebb lett: – Hát ennyit jelentettünk neki? Egy egész életet együtt töltöttünk! – kiabálta egyik este. Apám próbálta csitítani: – Talán csak magányos volt… – de anyám nem hallgatott rá.

Egy nap elhatároztam, hogy beszélek didával négyszemközt. Átmentem hozzájuk, de Nóra néni nyitott ajtót. – János most pihen – mondta hűvösen. – Majd máskor gyere át! – De én nem tágítottam: – Csak pár percet szeretnék vele beszélni! – Nóra néni sóhajtott, majd beengedett.

Dida a nappaliban ült, az ablakon bámult kifelé. Leültem mellé.
– Dida… hiányzol nekünk. Miért nem jössz már át hozzánk? Mi történt velünk?
Dida sokáig hallgatott. Végül halkan megszólalt:
– Zsófi, én… nem akartam bántani titeket. De Nóra segített nekem talpra állni. Olyan üres volt minden nélküle… Azt hittem, ha újrakezdem az életemet, könnyebb lesz mindenkinek.
– De nekünk nem lett könnyebb! – tört ki belőlem a sírás. – Olyan, mintha már nem is lennénk fontosak neked!
Dida lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… Nem tudom jól csinálni ezt az egészet.

Ezután hetekig nem beszéltünk. Anyám teljesen elzárkózott: – Ha neki így jó, hát legyen! – mondta keserűen. Én viszont nem tudtam elengedni didát. Egyik este levelet írtam neki:
„Kedves Dida! Tudom, hogy nehéz neked is és nekünk is. De én még mindig szeretlek, és mindig is az unokád maradok. Kérlek, ne felejts el minket!”

Pár nap múlva dida felhívott.
– Zsófi… eljössz velem sétálni?
A Duna-parton találkoztunk. Didában mintha valami megtört volna. Hosszan beszélgettünk nagymamáról, régi időkről és arról is, hogy mennyire fél attól, hogy mindenkit elveszít maga körül.
– Néha úgy érzem, két élet között rekedtem – mondta csendesen.
– De miért kell választanod? Miért ne lehetnénk mindannyian együtt? – kérdeztem.
Dida csak sóhajtott.

Azóta lassan javul a helyzet. Néha átjön hozzánk egy kávéra, de már sosem lesz olyan minden, mint régen. Anyám még mindig nehezen bocsát meg neki.

Vajon lehet-e újrakezdeni egy családot úgy, hogy közben senki sem sérül? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?