Amikor a Nagypapám Feleségül Vette a Szomszédot – Egy Család Széthullásának Története

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velünk, Papa! – kiáltott fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében remegett a kávéscsésze. A hangja tele volt fájdalommal és dühvel. Én csak ültem mellette, összeszorított fogakkal, és próbáltam nem sírni. A nagypapám, Tóth Lajos, ott állt az ajtóban, arca szigorú volt, de a szeme sarkában mintha könny csillogott volna.

– Nem értem, miért nem tudjátok elfogadni, hogy én is boldog akarok lenni – mondta halkan. – Erzsi mellett újra érzem, hogy élek.

Erzsi néni, a szomszéd, akit egész gyerekkoromban csak úgy ismertem, mint aki mindig hozott át egy tál levest vagy süteményt, most hirtelen a nagymamám helyére lépett. A nagymamám alig fél éve halt meg rákban. Még fel sem fogtam igazán a veszteséget, amikor jött ez az újabb csapás.

Az egész családunk széthullott. Anyám hetekig nem beszélt apjával. Az öcsém, Gergő, dühösen csapkodta az ajtókat otthon, és azt mondta, soha többé nem akarja látni a papát. Én pedig csak ültem esténként a szobámban, néztem a nagymamám fényképét, és próbáltam megérteni: hogyan lehet valaki ilyen gyorsan továbblépni?

A faluban mindenki beszélt rólunk. A boltban suttogtak mögöttünk: „Láttad? A Tóth Lajos máris összejött az Erzsivel!” Az iskolában is furcsán néztek rám. Mintha én tehetnék róla.

Egyik este anyám sírva jött be hozzám.

– Nem tudom elengedni anyádat – mondta. – És most apád úgy viselkedik, mintha soha nem is lettünk volna fontosak neki.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán jött a meghívó: „Szeretettel várunk benneteket esküvőnkre – Lajos és Erzsébet.” Anyám összegyűrte és kidobta. Gergő káromkodott egyet. Én viszont elmentem.

Az esküvő kicsi volt, csak néhány szomszéd és Erzsi néni rokonai voltak ott. Papa rám mosolygott, de én nem tudtam visszamosolyogni. Amikor kimondták az igent, úgy éreztem, mintha végleg elveszítettem volna őt.

Azóta mintha megszűntünk volna létezni számára. Nem hívott fel minket, nem jött át ünnepekkor. Ha véletlenül találkoztunk az utcán, csak biccentett egyet. Erzsi néni mindig ott volt mellette.

Egy nap összeszedtem a bátorságomat és átmentem hozzájuk.

– Papa, miért nem keresel minket? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem akarok feszültséget – felelte. – Ti sem fogadtátok el Erzsikét. Nekem most ő a családom.

Ez úgy fájt, mintha kést döftek volna belém.

Otthon anyám egyre zárkózottabb lett. Már nem főzött vasárnaponként nagy ebédet, mint régen. Gergő is egyre többet lógott el otthonról. Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam.

A karácsony különösen nehéz volt. Régen mindig együtt díszítettük a fát Papával és Mamával. Most csak hárman ültünk az asztalnál csendben.

Egy este anyám azt mondta:

– Lehet, hogy túl szigorúak voltunk apáddal? Talán nekünk is tovább kellene lépnünk…

Nem tudtam mit felelni. Csak azt éreztem: valami örökre eltört bennünk.

Tavasszal meghalt Erzsi néni egyik unokája autóbalesetben. Papa akkor sem keresett minket segítségért vagy vigaszért. Mintha végleg elvágta volna a köteléket.

Azóta is gyakran gondolkodom azon: vajon miért választotta inkább az új családot helyettünk? Miért nem lehetett mindkettő? Vajon valaha újra megtaláljuk egymást?

Néha azt kívánom, bárcsak visszapörgethetném az időt arra a napra, amikor még mind együtt voltunk – Mama mosolygott, Papa viccelődött, anyám nevetett… Vajon lehet még valaha ilyen? Vagy örökre elveszett minden?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordít a saját családjának?