Amikor a párom lánya felforgatta az életem – Egy mozaikcsalád harcai Budapesten
– Már megint az én sminkemet használtad? – csattantam fel, miközben Dorka a fürdőszobában állt, kezében az utolsó rúzsommal. A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam.
– Miért baj? Úgyis csak porosodott a fiókban – vágta rá vállat vonva, mintha teljesen természetes lenne, hogy mindenemhez joga van.
A tükörben találkozott a tekintetünk. Az ő szeme dacos volt, az enyém tele félelemmel és bizonytalansággal. Gábor hangja a nappaliból szűrődött be: – Lányok, minden rendben?
Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Mióta Dorka hozzánk költözött az anyja új házassága miatt, semmi sem volt rendben. A lakásunk, ami addig a béke szigete volt Gáborral, most csatatérré változott.
Az első hetekben próbáltam kedves lenni. Sütöttem neki palacsintát, elvittem moziba, még a kedvenc sorozatát is néztem vele. De Dorka minden közeledésemet visszautasította. Ha szóltam hozzá, csak vállat vont vagy becsapta maga mögött az ajtót. Gábor pedig mindig azt mondta: – Adj neki időt, Laura! Nehéz neki is.
De mikor lesz elég az idő? Egy este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Dorka odajött hozzám a konyhába. – Tudod, hogy sosem fogsz az anyám helyére lépni – mondta halkan, de élesen. – Nem is akarok – válaszoltam, de a hangom elcsuklott.
Aztán jöttek a hétvégék, amikor Dorka barátokat hívott át anélkül, hogy szólt volna. Hangos zene, energiaitalos dobozok mindenhol. Próbáltam beszélni Gáborral erről is.
– Laura, ne légy ilyen szigorú! Hadd élje ki magát! – legyintett.
Éreztem, ahogy egyre jobban eltávolodunk egymástól. Már nem beszélgettünk esténként a kanapén összebújva. Gábor fáradt volt és ideges. Én pedig egyre magányosabb.
Egyik este nem bírtam tovább. – Gábor, én ezt nem bírom! – törtem ki sírva. – Úgy érzem magam ebben a lakásban, mintha betolakodó lennék! Dorka mindent elrontott közöttünk!
Gábor arca megkeményedett. – Ő a lányom! Mit vársz tőlem? Hogy válasszak köztetek?
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán tényleg választania kellene. Vagy legalábbis nekem kell eldöntenem, hogy meddig bírom ezt tovább.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott: – Laura, mi van veled? Olyan fáradtnak tűnsz.
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott: – Tudod, nálunk is volt ilyen. Az új férjem fia éveken át utált engem. De egyszer csak megváltozott valami…
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon nálunk is változhat valami? Vagy örökre így marad?
Egy vasárnap reggel Dorka sírva jött ki a szobájából. Valami történt vele az iskolában; kiközösítették a barátnői. Ott állt előttem összetörten. Egy pillanatig haboztam, aztán odaléptem hozzá és átöleltem.
– Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz – mondtam halkan –, de itt vagyok.
Dorka először megmerevedett az ölelésemben, aztán lassan ellazult. Aznap először ültünk le együtt teázni úgy, hogy nem volt köztünk feszültség.
De másnap minden kezdődött elölről. Dorka újra zárkózott lett, Gábor pedig még mindig nem értette, miért vagyok ennyire feszült.
Egy este aztán elmentem sétálni a Margitszigetre. A Duna partján ülve azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Túl sokat várok el egy kamaszlánytól? Vagy Gábor az, aki nem látja be, hogy nekem is szükségem van szeretetre és figyelemre?
Hazafelé menet eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral. Nem akarok többé láthatatlan lenni ebben a családban.
– Gábor – kezdtem este –, szeretlek téged. De nekem is szükségem van rád. Nem akarok harcolni Dorkával, de nem akarom elveszíteni magamat sem ebben az egészben.
Gábor sokáig hallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Próbáljunk meg mindhárman új szabályokat hozni. Hogy mindenkinek legyen helye ebben a családban.
Nem tudom, sikerül-e valaha igazi családdá válnunk. De legalább már nem érzem magam teljesen egyedül.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e boldog mozaikcsaládot építeni Magyarországon? Vagy örökre kívülálló maradok ebben az életben?