Amikor a pénz szétfeszíti a családot: Miért nem tudok segíteni a húgomnak
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anna! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében remegett a kávéscsésze. – Zsófi most teljesen egyedül van. Hogy lehetsz ilyen önző?
A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofon vágtak volna. A lakásban fojtogató volt a csend, csak az óra kattogása hallatszott. Anyám szeme vörös volt a sírástól, én pedig próbáltam összeszedni magam, hogy ne törjek ki én is.
– Anya, én tényleg szeretnék segíteni neki, de nekem sincs miből! Most költöztem vissza Pestre, új munkahelyem van, albérletet fizetek… – próbáltam magyarázni, de anyám csak legyintett.
– Mindig csak magadra gondolsz! Zsófi két gyerekkel maradt egyedül. Azt hiszed, nekem könnyű nézni, ahogy szenved?
A húgom, Zsófi, mindig is anyám kedvence volt. Amióta csak az eszemet tudom, mindenki körülötte forgott. Most pedig, hogy a férje, Gábor elhagyta őt egy másik nőért – egy fiatalabbért, persze –, mindenki tőlem várta a megoldást. Mintha én lennék a család pénzügyi mentőöve.
De senki sem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok. Hogy nekem mennyire nehéz volt visszajönni vidékről Pestre egy sikertelen kapcsolat után, hogy mennyit dolgozom azért, hogy legalább a saját lábamon megálljak. Hogy minden hónap végén számolgatnom kell, kijövök-e a fizetésemből.
Egy héttel korábban Zsófi hívott fel sírva.
– Anna, kérlek… Gábor nem fizet gyerektartást. Már három hónapja. Nem tudom kifizetni az óvodát sem. Nem tudnál kölcsönadni? Csak amíg meg nem oldódik…
A hangja kétségbeesett volt. Tudtam, hogy tényleg bajban van. De amikor ránéztem a bankszámlámra, csak egyetlen gondolat járt a fejemben: ha most segítek neki, én kerülök bajba.
– Zsófi… sajnálom. Most tényleg nem tudok – suttogtam.
A vonal túlsó végén csend lett. Aztán csak ennyit mondott:
– Értem. Akkor majd megoldom valahogy.
Azóta nem hívott.
Anyám minden alkalommal szóba hozta ezt. Minden vasárnapi ebédnél éreztem a feszültséget. A családi asztalnál ülve úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Anna, te mindig is erős voltál – mondta egyszer apám csendesen. – De néha nem ártana egy kicsit engedni is.
– És ki enged nekem? – kérdeztem vissza keserűen.
A családunkban sosem beszéltünk igazán az érzéseinkről. Mindenki csak tette a dolgát: anyám dolgozott az iskolában takarítónőként, apám nyugdíjas buszsofőrként próbált besegíteni itt-ott. Zsófi már tizenhat évesen férjhez ment Gáborhoz – mindenki azt hitte, milyen szerencsés –, én pedig mindig is az voltam, aki „túl sokat akar”. Egyetemre mentem, vidékre költöztem egy fiú miatt, aztán amikor az is véget ért, visszajöttem Pestre.
Most pedig itt vagyok harmincnégy évesen egy egyszobás albérletben, és azt hallgatom minden nap: „Miért nem segítesz a húgodnak?”
Egy este aztán Zsófi mégis felhívott.
– Anna… – kezdte halkan. – Ne haragudj rám. Tudom, hogy neked sem könnyű. Csak annyira kétségbeestem…
– Semmi baj – mondtam gyorsan. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.
– Majd megoldom valahogy – mondta újra. – Csak… néha jó lenne tudni, hogy számíthatok rád.
Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom túlélni ezt az egészet?
A következő héten anyám felhívott.
– Anna, beszéltem Zsófival. Azt mondta, nem haragszik rád. De azért remélem, ha egyszer tényleg nagy baj lesz, ott leszel neki.
Nem válaszoltam semmit. Csak ültem az ágyamon és bámultam ki az ablakon a sötét pesti éjszakába.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az egyik kolléganőm, Erika egyszer félrehívott.
– Mi van veled mostanában? Olyan feszült vagy…
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, nálunk is mindig az volt: aki többre vitte, attól többet vártak el. De néha muszáj nemet mondani. Különben sosem lesz vége.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Vajon meddig tartozom felelősséggel másokért? Hol van az a határ, amikor már magamat kellene előtérbe helyeznem?
Pár nap múlva Zsófi üzent: talált egy részmunkaidős állást egy közeli boltban. Nem sok pénz, de legalább valamennyi lesz.
Anyám továbbra is gyakran emlegeti: „Régen bezzeg összetartottak a testvérek!” De vajon tényleg csak ennyin múlik? Vagy egyszerűen csak túl sokat várunk el egymástól ebben az országban?
Most itt ülök a lakásomban és azon gondolkodom: vajon rossz testvér vagyok? Vagy csak egy ember vagyok a sok közül ebben a városban, aki próbál túlélni?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért? Vajon lehet-e jól dönteni ilyen helyzetben?