Amikor a sors mindent elsöpör: Márta és Dániel története

– Márta, kérlek, ne menj el! – Dániel hangja remegett, ahogy az ajtófélfába kapaszkodott. A bőröndöm már a lábtörlőn állt, én pedig úgy markoltam a kilincset, mintha az lenne az utolsó kapaszkodóm ebben a világban.

Nem akartam rá nézni. Ha megteszem, talán meginogok. Talán visszafordulok, és újra elhiszem, hogy minden rendbe jöhet. De nem lehet. Nem most, nem ezek után.

Egy héttel ezelőtt még azt hittem, hogy boldog vagyok. Hogy végre megtaláltam azt az embert, akivel leélhetem az életemet. Dániel kedves volt, figyelmes, mindig tudta, mire van szükségem. Szerettem a reggeleket, amikor együtt kávéztunk a kis erkélyünkön Zuglóban, és arról álmodoztunk, hogy egyszer lesz egy saját házunk valahol a Balaton-felvidéken.

Aztán jött az a telefonhívás.

Az anyám volt az. – Márta, azonnal gyere haza! – kiabálta a kagylóba. – Apád kórházban van. Sztrókot kapott.

A világom egy pillanat alatt összedőlt. Dániel rögtön felajánlotta, hogy velem jön vidékre, de én nemet mondtam. Tudtam, hogy anyámnak most rám van szüksége. Egyedül akartam lenni vele.

Az apám állapota súlyos volt. Hetekig ingáztam Budapest és Debrecen között. Fáradt voltam, kimerült, de Dániel minden este hívott, üzeneteket küldött: „Szeretlek”, „Várlak haza”. Ezek tartottak életben.

Aztán egy este véletlenül láttam meg egy üzenetet a telefonján, amikor hazamentem egy napra ruhákat cserélni. Egy nő írta: „Köszönöm a tegnap estét! Remélem, hamarosan újra látlak.” A szívem kihagyott egy ütemet.

– Ki ez? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Dániel arca elsápadt. – Márta… ez nem az, aminek látszik…

– Akkor minek látszik? – kiabáltam rá. – Amíg én az apám életéért aggódtam, te mással voltál?

Nem tagadott. Nem is próbálta kimagyarázni magát. Csak állt ott némán, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak bámultam a plafont, és próbáltam felfogni, mi történt velünk. Hogyan juthattunk idáig? Hogy lehet az, hogy néhány hét alatt minden darabokra hullik?

Másnap reggel összepakoltam a legszükségesebb dolgaimat. Dániel könyörgött, sírt is talán – sosem láttam még ilyennek –, de én már nem tudtam hallgatni rá. Elmentem.

A következő hetekben csak vegetáltam. Az apám lassan jobban lett, de én egyre mélyebbre süllyedtem. Anyám próbált segíteni, de ő sem értette igazán, mi zajlik bennem.

– Márta, nem lehet csak úgy feladni! – mondta egy este a konyhában, miközben teát főzött nekem. – Az élet néha igazságtalan. De ha szereted Dánielt, talán érdemes lenne beszélni vele.

– Nem tudom – suttogtam. – Hogy lehet megbocsátani valakinek, aki akkor hagy cserben, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá?

Az anyám csak megölelt. Éreztem rajta, hogy ő is hordozza a maga terheit – apám betegsége, az évek alatt felgyülemlett sérelmek –, de valahogy mindig képes volt újrakezdeni.

Eltelt három hónap. Dániel többször is próbált elérni: leveleket írt, virágot küldött Debrecenbe is. Egyik nap azonban ott állt a házunk előtt.

– Márta… kérlek… hallgass meg! – mondta halkan.

Nem akartam először szóba állni vele. De láttam rajta az őszinte fájdalmat. Leültünk a kertben a régi diófa alá.

– Hibáztam – kezdte. – Gyenge voltam. Féltem attól, hogy elveszítelek… és ostobaságot csináltam.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem könnyeimmel küszködve.

– Mert szégyelltem magam. És mert szeretlek… még most is.

Csend lett köztünk. Hallgattuk a madarakat és a távoli vonat zaját.

– Nem tudom, képes vagyok-e megbocsátani – mondtam végül. – Túl sok minden történt egyszerre.

Dániel csak bólintott. Nem erőltetett semmit.

Azóta eltelt fél év. Visszaköltöztem Budapestre, de már nem ugyanabba a lakásba. Dániellel néha találkozunk: beszélgetünk hosszasan kávézókban vagy sétálunk a Városligetben. Nem tudom még, mi lesz velünk.

De azt tudom: a sors néha kegyetlenül elbánik velünk. Elveszi azt is, amit legjobban féltünk elveszíteni. Mégis… talán pont ezekből a törésekből születhet valami új.

Vajon képesek vagyunk-e újra bízni abban, aki egyszer összetörte a szívünket? Vagy örökre magunkban hordozzuk ezeket a sebeket? Ti mit tennétek a helyemben?