Amikor a szavak mélyebbre vágnak, mint a csend – Egy apa története szerelemről, veszteségről és megbocsátásról
– Apa, miért nem tudsz végre továbblépni? – kiáltotta rám Dóri, a lányom, miközben a konyhaasztalnál álltunk egymással szemben. A bögréjében kihűlt a tea, az arca kipirult a düh és a fájdalom keverékétől. Én csak némán néztem rá, mintha minden szava egy újabb kést döfött volna belém.
Egy éve temettük el Évát, a feleségemet. Azóta minden nap egy harc volt: reggelente felkelni, elindítani Dórit az iskolába, elviselni a lakásban terjengő csendet. A barátaim azt mondták, idővel könnyebb lesz. De ők nem látták, ahogy Éva utolsó heteiben minden nap egy kicsit jobban eltűnt mellőlem.
Aztán megjelent Anna. Nem kerestem őt, egyszerűen csak ott volt: a szomszéd házban lakott, néha összefutottunk a boltban vagy a lépcsőházban. Egyik este, amikor Dóri barátnőjénél aludt, Anna átjött egy üveg borral. Beszélgettünk, nevettünk – először éreztem azt, hogy talán mégis van élet Éva után is.
Dóri azonban nem így látta. Szerinte túl korán próbáltam továbblépni. – Anya még ki sem hűlt, te meg már más nővel nevetsz! – vágta a fejemhez egy este. Akkor még azt hittem, csak idő kell neki.
Anna türelmes volt. Megértette Dóri fájdalmát, sosem akart a helyébe lépni Évának. De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett mindenkinek. Egy vasárnap délután Anna nálunk volt, főzött nekünk paprikás krumplit. Dóri csak bámulta az asztalt, majd hirtelen felpattant:
– Nem vagy az anyám! Soha nem is leszel! – kiabálta Annának.
Anna szeme megtelt könnyel, én pedig ott álltam két nő között, akiket szerettem, és fogalmam sem volt, mit tegyek.
Aznap este Anna csendben összepakolt és hazament. Én Dóri után mentem a szobájába. Az ágyán feküdt, arccal a fal felé fordulva.
– Dóri… – kezdtem halkan.
– Menj el! – suttogta.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont, és azon gondolkodtam, hol rontottam el mindent.
A következő hetekben Anna egyre ritkábban jött át. Dóri bezárkózott a szobájába, velem alig beszélt. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Egyik nap főnököm, Gábor félrehívott:
– Tamás, minden rendben otthon? Mostanában mintha máshol járnál fejben.
Hazudtam neki: – Persze, csak kicsit fáradt vagyok.
Egy este Anna felhívott:
– Tamás, beszélnünk kellene. Nem akarom ezt így folytatni…
Találkoztunk egy parkban. Anna szemében ott volt a félelem és a bizonytalanság.
– Szeretlek – mondta halkan –, de nem akarok senki életében második lenni. Nem akarom, hogy Dóri gyűlöljön engem…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és hallgattam a madarakat.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl korán próbáltam újra boldog lenni? Vagy csak Dóri nem tudja elfogadni, hogy az élet megy tovább?
Egy hét múlva Dóri leült mellém vacsora után.
– Apa… Sajnálom, amit Annával mondtam. Csak… annyira hiányzik anya. Félek, hogy ha valaki más jön az életünkbe, akkor őt is elveszítem…
Megfogtam a kezét.
– Én is félek, Dóri. De nem akarom egész életemben csak emlékek között élni.
Aznap este először beszélgettünk igazán őszintén Éváról és arról, hogy mindketten mennyire szenvedünk a hiányától.
Pár nappal később Anna újra átjött hozzánk. Dóri bocsánatot kért tőle. Nem lettünk egyik napról a másikra tökéletes család – de legalább elkezdtünk újra hinni abban, hogy lehet még boldogságunk.
Most itt ülök az ablak előtt egy csésze kávéval a kezemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy örökre ott marad bennünk az a mondat, ami mindent megváltoztatott?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újrakezdeni úgy, hogy közben ne áruljuk el azt, akit elveszítettünk?