Amikor a szerelem ára kiderül: Egy esküvő, ami mindent megváltoztatott

– Nem tudjuk kifizetni, Zsófi – mondta anyám a telefonban, hangja remegett, mintha ő is most értené meg igazán, mit jelent ez. A konyhaasztalnál ültem, előttem a jegyzetfüzet, tele költségvetési számokkal, és a szívem egy pillanat alatt a torkomban dobogott. – Sajnálom, de egyszerűen nem megy.

Nem szóltam semmit. Csak néztem a fehér csempét a falon, mintha ott lenne a válasz. Az egész életemben úgy nőttem fel, hogy ha majd egyszer férjhez megyek, az egy nagy, boldog családi ünnep lesz. Anyám mindig mondta: „Zsófikám, majd mi segítünk, ne aggódj.” Most pedig ott ültem huszonnyolc évesen, és úgy éreztem, minden ígéret szertefoszlott.

– Zsófi? – kérdezte újra anyám halkan.

– Semmi baj – hazudtam. – Megoldjuk valahogy.

Letettem a telefont, és csak ültem. A vőlegényem, Gergő, épp akkor lépett be az ajtón. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Anyuék… nem tudnak segíteni. Semmivel. – A hangom elcsuklott.

Gergő leült mellém, megfogta a kezem. – Majd mi megoldjuk. Nem kell nagy esküvő. Csak te meg én.

De tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az én családomnak az esküvő nem csak rólunk szólt. A nagymamám már hónapok óta hímzi a terítőt az ünnepi asztalra. Az unokatestvéreim arról beszéltek, milyen lesz majd a lagzi a faluban. És most mindez veszélybe került.

Aznap este apám is felhívott. – Zsófi, ne haragudj anyádra. Tudod, mennyire szerettük volna… De most tényleg nem megy. Az autó is elromlott, meg a fűtés is…

– Tudom, apa – mondtam halkan. – Nem haragszom.

De belül haragudtam. Nem rájuk, hanem az egész helyzetre. Hogy miért kell mindennek pénzről szólnia? Miért nem lehet csak boldognak lenni?

A következő hetekben minden nap újabb vita robbant ki otthon. Anyám sírt a telefonban: – Mit fognak szólni a rokonok? Hogy néz ki majd, ha nincs rendes lagzi?

Gergő anyukája, Márti néni is beleszólt: – Nálunk sem volt nagy esküvő, mégis boldogok vagyunk harminc éve! Ne görcsölj ezen annyit!

De én görcsöltem. Minden este számoltam a pénzt, néztem az árakat: menyasszonyi ruha bérlés vagy vásárlás? Fotós vagy csak egy barát fényképezzen? Lakodalom étteremben vagy inkább otthon főzzünk bográcsban?

Egyik este Gergő rám nézett: – Zsófi, te tényleg ezt akarod? Vagy csak mások miatt?

Nem tudtam válaszolni. Annyira belebonyolódtam abba, hogy megfeleljek mindenkinek – anyámnak, apámnak, nagymamának –, hogy már azt sem tudtam, mit akarok igazán.

Aztán egy vasárnap délután összeültünk Gergővel és mindkét családdal egy nagy asztalhoz. A levegő feszült volt; mindenki kerülte egymás tekintetét.

– Nézzétek – kezdte Gergő –, nekünk az a legfontosabb, hogy együtt legyünk. Ha csak tízen leszünk ott, akkor is boldogok leszünk.

Anyám sírva fakadt: – De hát ez nem így szokás! Mit mondanak majd a szomszédok?

Apám csendben bólintott: – Igaza van anyádnak…

Márti néni viszont megszólalt: – Zsófiék élete ez! Nem a miénk! Ha nekik így jó, akkor támogassuk őket!

A vita órákig tartott. Végül abban maradtunk: lesz egy kis esküvő a polgármesteri hivatalban, utána pedig egy szerény ebéd otthon Gergőéknél. Nem lesz zenekar, nem lesz tánc hajnalig. Csak mi és a legközelebbi családtagok.

Az esküvő napján reggel még mindig bizonytalan voltam. A fehér ruhámat magam varrtam át anyámmal; közben sírtunk és nevettünk felváltva. Amikor megláttam magam a tükörben, rájöttem: nem számít a ruha ára vagy a helyszín pompája.

A hivatalban Gergő keze remegett az enyémben. Amikor kimondtuk az igent, minden félelem eltűnt belőlem. Láttam anyám szemében a könnyeket – de most már örömkönnyek voltak.

Az ebéd után nagymamám odajött hozzám: – Zsófikám, sosem gondoltam volna, hogy ilyen szép lesz ez a nap. Büszke vagyok rád.

Azóta eltelt két év. Néha még mindig eszembe jut az a telefonhívás; néha még mindig fáj egy kicsit az elveszett álomesküvő gondolata. De amikor Gergő rám mosolyog reggelente, tudom: minden nehézség megérte.

Vajon tényleg annyira fontosak az elvárások? Vagy csak azt hisszük, hogy azok tesznek boldoggá minket? Ti mit gondoltok erről?