Amikor a Szeretet és a Titkok Összecsapnak: Az Én Történetem, Dániel és Lilla
– Miért nem mondtad el nekem, Lilla? – kérdeztem remegő hangon, miközben az esőcseppek az ablakon kopogtak. A laptopja ott világított az asztalon, a képernyőn egy bankszámla-kivonat nyitva. Több százezer forint hiányzott, és fogalmam sem volt, hová tűnt. Lilla csak állt ott, a kezét tördelte, és nem nézett rám.
– Dániel, én… nem akartalak ezzel terhelni. Azt hittem, meg tudom oldani egyedül – suttogta.
A szívem összeszorult. Egy éve voltunk együtt, és azt hittem, mindent tudok róla. Hogy őszinték vagyunk egymáshoz. Hogy nincsenek titkaink. De most úgy éreztem magam, mintha egy idegennel lennék egy szobában.
Aznap este nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Lilla csendben sírt a nappaliban. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet: a bankszámla, a hiányzó pénz, Lilla zavart arca. Vajon mibe keveredett? Tartozik valakinek? Vagy valami rosszabbat tett?
Másnap reggel próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De amikor Lilla rám nézett a konyhában, láttam a szemében a félelmet.
– Dániel, kérlek… ne haragudj rám. Nem akartam hazudni – mondta halkan.
– Csak mondd el végre, mi történt! – csattantam fel.
Lilla leült velem szemben az asztalhoz. Mély levegőt vett.
– Anyám beteg lett. Az utóbbi hónapokban rengeteg pénz kellett a gyógyszerekre meg a kezelésekre. Apám mindent eljátszott a kaszinóban… nekem kellett segítenem. Nem akartam tőled kérni, mert tudom, hogy neked sincs sok félretett pénzed. Ezért vettem fel hitelt… de most már nem tudom fizetni.
A világ megállt körülöttem egy pillanatra. Eddig sosem beszéltünk komolyan a családjáról – mindig csak annyit mondott, hogy nehéz gyerekkora volt. Most minden értelmet nyert: az állandó szorongás, az éjszakai telefonhívások, amikor azt hitte, alszom.
– Miért nem bíztál bennem? – kérdeztem halkan.
– Mert félek attól, hogy elhagysz – suttogta.
A szívem összetört. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy inkább sajnálom. Egy részem azt akarta mondani: „Majd együtt megoldjuk!” De egy másik részem dühös volt: miért kellett mindent eltitkolnia?
Aznap este felhívtam az anyámat. Mindig azt mondta: „Fiam, egy kapcsolatban csak akkor működik minden, ha őszinték vagytok egymáshoz.” Elmeséltem neki mindent.
– Dánielkém, gondold át jól! Ha most segítesz neki, lehet, hogy soha nem fogsz tudni megbízni benne újra – mondta anyám.
Napokig nem beszéltem Lillával. Ő próbált közeledni, de én elzárkóztam. A munkahelyemen is szétszórt voltam; a főnököm megjegyezte, hogy valami nincs rendben velem.
Egyik este Lilla sírva jött haza.
– Dániel, kérlek… ne hagyj el! Nem bírom tovább egyedül! – zokogta.
Nem bírtam tovább nézni a szenvedését. Leültem mellé a kanapéra.
– Segítek neked… de csak akkor, ha mindent elmondasz. Nincs több titok! – mondtam határozottan.
Lilla bólintott. Elmesélte részletesen az elmúlt hónapokat: hogyan próbált mindent egyedül megoldani; hogyan könyörgött apjának, hogy hagyja abba a szerencsejátékot; hogyan sírt éjszakánként az anyja ágya mellett a kórházban.
A következő hetekben együtt próbáltuk rendezni a dolgokat: elmentünk egy adósságrendező tanácsadóhoz; beszéltünk Lilla anyjával; sőt még az apját is rábeszéltük egy terápiára. De minden nap újabb kihívásokat hozott: néha úgy éreztem, sosem lesz vége ennek az egésznek.
A családom sem nézte jó szemmel ezt az egészet. Egy vasárnapi ebédnél apám odasúgta:
– Fiam, biztos vagy benne, hogy ez a lány megéri ezt a sok bajt?
Nem tudtam válaszolni neki. Szerettem Lillát… de már nem voltam biztos benne, hogy ugyanaz az ember vagyok mellette.
Egy este Lilla azt mondta:
– Ha úgy érzed, jobb lenne nélkülem… menj el! Nem akarom tönkretenni az életedet.
De nem mentem el. Maradtam. Mert hittem abban, hogy együtt túléljük ezt is.
Most itt ülök a sötét szobában, hallgatom az esőt az ablakon. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jól döntöttem? Lehet újrakezdeni ott, ahol ennyi minden összetört?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?