Amikor a szeretet fáj: Egy esküvő, büszkeség és félreértés története egy anya és lánya között

– Anya, miért kellett ezt is elrontanod? – Ivett hangja remegett, de a szeme kemény volt, mint a jég. A fehér menyasszonyi ruha, amit hónapokig válogattunk együtt, most mintha idegen lett volna rajta. A templom előterében álltunk, a harangok már szóltak, a vendégek türelmetlenül toporogtak odakint, de nekünk csak egymás tekintete létezett.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc volt, a kezem remegett. Mindenki azt mondta, milyen szép nap ez, de én csak azt éreztem: valami végleg eltört közöttünk.

Az egész reggel feszültségben telt. Már hajnalban felkeltem, hogy mindent előkészítsek. A pogácsa illata betöltötte a lakást, a kávé gőzölgött az asztalon. Ivett azonban csak futólag köszönt, mintha idegen lennék. Amikor megpróbáltam segíteni a hajába tűzni a gyöngyös fésűt, elhúzódott.

– Majd Zsófi segít – mondta halkan, de éreztem benne a távolságot.

Zsófi, a barátnője, aki mindig mindent jobban tudott nálam. Aztán jött az anyósa is, Margit néni, aki mindenbe beleszólt: „Az én fiamnak csakis tökéletes menyasszony jár!” – mondogatta fennhangon. Ivett csak mosolygott rá, nekem pedig egy pillantást sem vetett.

Azt hittem, mindent jól csináltam. Egyedül neveltem fel őt, miután az apja elhagyott minket. Minden fillért félretettem az esküvőjére. Nem vettem magamnak új ruhát évek óta, csak hogy neki minden meglegyen. És most itt állok, és úgy érzem, mintha minden áldozatom semmit sem ért volna.

A templomban ülve visszagondoltam arra a napra, amikor először vittem haza a kórházból. Pici volt és törékeny. Megfogadtam magamnak: mindent megteszek érte. De vajon túl sokat akartam? Túl szorosra húztam a köteléket?

A vacsora alatt is éreztem a feszültséget. Ivett alig szólt hozzám. A vendégek nevetgéltek, táncoltak, de én csak ültem az asztalnál és figyeltem őt. Egyszer odajött hozzám Gábor bátyám:

– Erzsi, ne vedd magadra! Az esküvő napján mindenki ideges – próbált vigasztalni.

De tudtam, hogy ez több ennél. Ivett már hónapok óta távolodik tőlem. Amikor szóba hoztam az esküvői menüt, csak legyintett: „Anya, ez már nem a te dolgod.” Amikor megkérdeztem, hogy biztosan ezt akarja-e, rám förmedt: „Miért nem tudsz örülni nekem?”

A legrosszabb mégis az volt, amikor Margit néni odasúgta nekem:

– Erzsi drága, most már engedd el! Az én fiam mellett jó helyen lesz.

Mintha én nem lettem volna elég jó neki eddig.

Az este végén Ivett odajött hozzám. A zenekar már pakolt, a terem kiürült. Csak mi ketten maradtunk.

– Anya… – kezdte halkan.

– Igen? – kérdeztem reménykedve.

– Sajnálom, ha megbántottalak ma… vagy az elmúlt időszakban. Csak… annyira féltem attól, hogy elveszítelek. És ezért inkább távol tartottalak magamtól.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Én is féltem – suttogtam. – Hogy már nincs rám szükséged.

Ivett megölelt. Olyan szorosan ölelt vissza, mint gyerekkorában.

De tudtam: valami megváltozott köztünk. Már nem én vagyok az első az életében. És ezt el kellett fogadnom.

Azóta is sokszor gondolkodom azon: vajon hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Vagy túl keveset? Lehet-e jól szeretni valakit úgy, hogy közben ne fojtsuk meg?

Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ anya és lánya között? Vajon tényleg el kell engedni azt, akit a legjobban szeretünk?