Amikor a szeretet fáj: Harminc év házasság árnyékában

– Márton, kérlek, ne menj el! – kiáltottam utána, miközben az ajtóban állt, kezében egyetlen bőrönddel. Az eső dobolt az ablakon, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Nem nézett rám, csak halkan annyit mondott: – Sajnálom, Zsuzsa. Nem tudok tovább így élni.

Ott maradtam a nappali közepén, a csendben, ami hirtelen mindent betöltött. Harminc év házasság után egyetlen mondattal véget ért minden. Azt hittem, ismerem Mártont. Azt hittem, tudom, mire számíthatok tőle – de most úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.

A következő napokban csak ültem a kanapén, bámultam a falat, és próbáltam visszaemlékezni, hol rontottam el. Vajon mikor kezdett el távolodni tőlem? Talán amikor a gyerekek kirepültek? Vagy amikor elvesztettem az állásomat a könyvtárban? Vagy már sokkal korábban megtört valami közöttünk?

Aztán jött az első telefonhívás. A lányom, Dóra sírva kérdezte: – Anya, mi történt? Apa tényleg elment? Mit csináltál?

Ez a kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Mit csináltam? Tényleg én vagyok a hibás? Próbáltam nyugtatni Dórát, de közben magamban is kerestem a választ.

A napok összefolytak. A barátnőm, Ági minden reggel felhívott: – Zsuzsa, gyere át kávézni! Nem maradhatsz egyedül ebben a lakásban.

De én csak ültem tovább. Néha elővettem Márton ingeit, megszagoltam őket, hátha visszahozzák azt az embert, akit szerettem. De csak az üresség maradt.

Egy este aztán megtaláltam egy régi fényképet a fiókban. Márton és én a Balatonnál, fiatalon, nevetve. Mellette egy nő állt – Vera. Akkor még csak egy barátnő volt a főiskoláról. Most viszont ő lett az oka annak, hogy Márton elment.

Nem bírtam tovább. Felhívtam Mártont.
– Miért pont ő? – kérdeztem remegő hangon.
– Zsuzsa… nem tudom megmagyarázni. Mindig is ott volt bennem valami iránta. Most újra találkoztunk… és minden megváltozott.
– És én? A harminc évünk?
– Sajnálom…

Letettem a telefont. Aznap éjjel nem aludtam semmit.

A következő hetekben furcsa dolgokat vettem észre. Számlák jelentek meg olyan helyekről, ahol sosem jártunk együtt. Egyik nap megtaláltam egy levelet Márton íróasztalában – Vera írta neki már évekkel ezelőtt. Akkor is tartották a kapcsolatot? Hazudott nekem egész idő alatt?

A harag lassan felváltotta a fájdalmat. Elhatároztam, hogy beszélek Verával.

Egy délután elmentem hozzá. Ő nyitott ajtót, meglepődött arccal.
– Zsuzsa…
– Csak egy dolgot akarok tudni: mióta tart ez kettőtök között?
Vera lesütötte a szemét.
– Márton mindig is szeretett engem… De sosem akartam tönkretenni a házasságotokat. Csak… amikor újra találkoztunk tavaly… minden olyan természetes volt.
– És én? Az én életem? A gyerekeink?
– Sajnálom…

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem, mintha mindenki elárult volna.

Az anyám is felhívott: – Zsuzsikám, ne hagyd magad! Egy asszony nem dőlhet össze egy férfi miatt!
De hogyan lehet talpra állni harminc év után?

Aztán egy reggel Dóra beállított hozzám.
– Anya, nem akarom látni, hogy így szenvedsz! Gyere el velem sétálni! Beszélgessünk!
Elmentünk a Margitszigetre. Sétáltunk a fák alatt, és Dóra egyszer csak megállt:
– Tudod, anya… lehet, hogy apa hibázott. De te még mindig itt vagy nekünk. És magadnak is tartozol annyival, hogy újrakezded.

Ez volt az első pillanat hosszú idő után, amikor úgy éreztem: talán tényleg van remény.

Elkezdtem újra dolgozni egy kis könyvesboltban. Eleinte nehéz volt emberek közé menni – mindenki tudta a faluban, mi történt velünk. Suttogtak mögöttem a boltban: „Szegény Zsuzsa…”, „Hallottad? Márton elhagyta…”
De lassan megszoktam a tekinteteket. Megtanultam újra mosolyogni.

Egy este Ági átjött borozni.
– Tudod mit? Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagy!
– Én sem – válaszoltam nevetve.

Márton néha felhívott. Próbált barátkozni velem, de már nem volt bennem harag – csak szomorúság és egy kis nosztalgia.

Egy év telt el azóta. Most már tudom: nem én rontottam el mindent. Néha egyszerűen csak elfáradnak az emberek egymás mellett. De azt is megtanultam: mindig van tovább.

Most itt ülök ugyanazon a kanapén, ahol egy éve még sírtam – de már nem érzem magam elveszettnek.

Vajon tényleg lehet újra bízni valakiben ennyi csalódás után? Ti mit tennétek a helyemben?