Amikor a szeretet kevés: Egy magyar anya vallomása a pénz és család közötti harcról
– Anya, most tényleg nem tudsz segíteni? – kérdezte Zsófi a telefonban, hangjában türelmetlenség vibrált. A konyhaasztalnál ültem, előttem a csekkek, a nyugdíjas igazolványom, és egy csésze kihűlt kávé. A szívem összeszorult.
– Zsófikám, tudod, hogy már nem dolgozom. A nyugdíjam alig elég a rezsire és az orvosságokra. – Próbáltam halkan beszélni, de a hangom remegett.
– Mindig ezt mondod! – csattant fel. – De nekem most tényleg szükségem lenne rád! Nem értesz meg!
A vonal megszakadt. Csak ültem ott, és néztem a telefonomat. Az unokám, Marci fényképe ott mosolygott a hűtőn. Már hónapok óta nem láttam őt. Zsófi egyre ritkábban keresett, és ha mégis, csak pénzről volt szó. Régen minden más volt. Akkor még együtt nevettünk, főztünk, beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Most pedig úgy érzem, mintha egy idegen lakna a lányom testében.
A férjem, Laci már tíz éve nincs velünk. Egyedül maradtam ebben a nagy lakásban, ahol minden sarokban ott bujkálnak az emlékek: Zsófi első lépései, a közös karácsonyok, Marci születése. Mindent megtettem értük. Dolgoztam a textilgyárban napi tizenkét órát, hogy Zsófi tanulhasson, hogy mindene meglegyen. Minden forintot félretettem neki, hogy ne kelljen nélkülöznie.
Most pedig… most már csak az üresség maradt.
Egyik este váratlanul csöngettek. Szívem hevesen vert – talán Zsófi jött haza? De csak az alsó szomszéd, Ilonka néni állt az ajtóban egy tál meleg levessel.
– Magdi drága, olyan csend van maguknál. Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Köszönöm Ilonka néni, minden rendben – hazudtam mosolyogva.
De nem volt rendben semmi. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért lett ilyen fontos Zsófinak a pénz?
Egy vasárnap reggel elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk. Vettem egy kis csokit Marcinak, és elindultam a panelház felé, ahol Zsófiék laktak. A liftben végig azt ismételgettem magamban: „Csak ne veszekedjetek! Csak lásd meg benne azt az anyát, aki mindig szeretett!”
Zsófi ajtót nyitott, de nem örült nekem.
– Anya, most nem alkalmas – mondta fáradtan.
– Csak egy percre jöttem… Marci itthon van?
– Most alszik. És… anya, kérlek… ne gyere csak úgy ide. Most tényleg nincs időm rád.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Megpróbáltam mosolyogni.
– Hoztam neki egy kis csokit…
– Nem kell! – csattant fel Zsófi. – Anya, miért nem érted meg? Nekem most másra van szükségem! Segítségre! Nem csokira!
Ott álltam az ajtóban, kezemben a csokival, és hirtelen minden világossá vált: amíg tudtam adni neki pénzt, fontos voltam. Most már csak teher vagyok.
Hazafelé sírtam. Az utcán emberek jöttek-mentek, senki sem figyelt rám. Egy padon ülve elővettem a telefonomat, és végignéztem a régi üzeneteinket. Mennyi szeretet volt bennük! Hol tűnt el mindez?
A következő hetekben Zsófi nem keresett. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Az unokám születésnapjára sem hívtak meg. A szomszédok sajnálkozva néztek rám a lépcsőházban.
Egy nap levelet kaptam az önkormányzattól: emelik a rezsit. A nyugdíjam még kevesebbet ért. Elmentem a piacra krumplit venni – ott találkoztam régi barátnőmmel, Katával.
– Magdi! Olyan régen láttalak! Hogy vagy?
– Rosszul – vallottam be halkan. – A lányom… eltávolodott tőlem. Csak akkor keresett, amikor pénzt tudtam adni neki.
Kata megszorította a kezem.
– Tudod, én is átéltem ezt. Az én fiam is csak akkor jön hozzám, ha bajban van… De ne add fel! Egyszer talán rájönnek, mennyit ér egy anya szeretete.
Hazamentem és sokáig gondolkodtam Kata szavain. Talán tényleg túl sokat akartam adni Zsófinak… Talán elfelejtettem megtanítani neki az önállóságot.
Egy este aztán váratlanul csörgött a telefonom. Zsófi volt az.
– Anya… beszélhetünk?
A hangja megtört volt.
– Persze kicsim – feleltem remegő hangon.
– Sajnálom… Tudom, hogy megbántottalak… Csak annyira nehéz most minden…
Sírni kezdett a vonal másik végén. Éreztem, ahogy bennem is feltörnek az elfojtott könnyek.
– Szeretlek Zsófikám – mondtam halkan.
– Én is szeretlek anya… Csak félek… Félek attól, hogy nem tudom megadni Marcinak azt az életet, amit te nekem adtál…
Hosszú csend következett.
– Nem a pénz számít kicsim – suttogtam végül –, hanem az együtt töltött idő…
Azóta lassan javul köztünk valami. Nem tökéletes minden – de legalább beszélünk egymással. Néha Marci is átjön hozzám játszani.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hány anya érzi magát feleslegesnek csak azért, mert már nem tud adni? Vajon tényleg csak a pénz számít ma Magyarországon?