Amikor a szeretet számításba fordul: Egy magyar anya vallomása

– Dóra, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A lakásban hirtelen csend lett, csak a szívem dobogását hallottam. A kezem remegett, ahogy a konyhaasztalra támaszkodtam. Az asztalon ott maradt a félig kiürült kakaós csésze, amit az unokám, Marci hagyott ott – talán utoljára.

Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán akkor, amikor nyugdíjba mentem, és már nem tudtam minden hónapban pénzt adni Dórának. Addig természetes volt, hogy segítek: fizettem a bölcsődét, néha a villanyszámlát is, sőt, még a nyaralásukhoz is hozzájárultam. Nem számoltam soha. „Anyu, csak most az egyszer!” – mondta mindig Dóra, és én mindig igent mondtam.

Aztán egy nap azt mondtam neki: „Dóra, mostantól nem tudok többet adni. Nekem is be kell osztanom a nyugdíjat.” Láttam rajta a csalódottságot, de nem szólt semmit. Azóta valami megváltozott. Egyre ritkábban hívott fel, Marci is csak néha-néha jött át hozzám. Eleinte azt hittem, elfoglaltak. De aztán egyre világosabb lett: ha nincs pénz, nincs látogatás sem.

Egyik vasárnap délután próbáltam beszélni vele. „Dóra, hiányzol nekem. Miért nem jöttök át gyakrabban?” – kérdeztem óvatosan. A hangja hideg volt: „Anyu, nekünk is megvan a magunk baja. Nem érünk rá mindig.” Próbáltam elmagyarázni neki, mennyire fáj ez nekem, de csak legyintett.

A barátnőim szerint túl sokat adtam neki. „Ilona, elkényeztetted!” – mondta Magdi egyszer a piacon. „Ha mindig mindent megkapott tőled, most miért csodálkozol?” De én csak segíteni akartam. Egyedül nevelte Marcit, az apja elhagyta őket még a gyerek születése előtt. Úgy éreztem, kötelességem támogatni őket.

Az utolsó csepp az volt, amikor Dóra egy este felhívott: „Anyu, Marcinak új cipő kellene. Tudnál adni egy kis pénzt?” Szégyenkezve mondtam neki: „Most tényleg nem tudok segíteni.” A vonal másik végén csend lett. „Jó, akkor majd megoldom máshogy” – mondta végül halkan.

Azóta nem jöttek többé.

A lakás üres lett. Minden nap megnézem a hűtőre ragasztott rajzot: Marci rajzolta nekem tavaly karácsonykor. Néha úgy érzem, mintha meghalt volna valaki – olyan mély a hiány.

Próbáltam keresni Dórát. Írtam neki üzenetet: „Hiányzol. Szeretnélek látni titeket.” Nem válaszolt. Egy héttel később felhívtam: kicsöngött, de nem vette fel. Csak ültem a fotelben és bámultam az ablakon át az esőt.

Egy este Magdi áthívott teázni. „Ilona, ne emészd magad!” – mondta határozottan. „A gyereked felnőtt nő. Nem tarthat örökké igényt rád!” De én nem tudok csak úgy lemondani róluk.

Aztán egy nap váratlanul becsöngettek hozzám. Marci állt az ajtóban Dórával. A kisfiú szeme csillogott: „Mama!” – kiáltotta és a nyakamba ugrott. Dóra mögötte állt, karba tett kézzel.

– Csak azért jöttünk, mert Marci nagyon hiányolt téged – mondta ridegen Dóra.
– Nekem is hiányoztok – válaszoltam halkan.
– Anyu… – kezdte Dóra fáradtan –, tudom, hogy most nehéz neked is. De nekem is nehéz egyedül mindent megoldani.
– Értem – bólintottam –, de én már nem tudok úgy segíteni anyagilag, mint régen.
– Nem is kell… csak… néha jó lenne beszélgetni veled – suttogta végül Dóra.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmondta, mennyire fél attól, hogy egyedül marad a gondjaival. Hogy néha haragszik rám, mert úgy érzi, mindent egyedül kell megoldania – de közben tudja, hogy én is öregszem és fáradok.

Azóta lassan javul köztünk valami. Nem tökéletes – még mindig vannak csendek és kimondatlan sérelmek –, de Marci újra jár hozzám játszani.

Mégis minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e újraépíteni azt a bizalmat és szeretetet, ami egyszer már megtört? Vagy örökre számítás marad minden ölelés mögött?

Ti mit gondoltok? Hol rontottam el? Lehet még igazi családunk?