Amikor a szív újra dobban: Egy második esély ára ötvenhét évesen
– Anya, kérlek, ne csináld ezt! – hangja remegett, ahogy a nappali ajtajában állt. Judit, a lányom, sosem volt ennyire dühös rám. A keze ökölbe szorult, szemeiben könnyek csillogtak. – Nem is ismered igazán ezt a férfit! Mi van, ha csak kihasznál?
Ott ültem a kanapén, a kezemben egy csésze langyos kávéval, és próbáltam nem összetörni. Már hetek óta gyűlt bennem a feszültség, mióta bejelentettem Juditnak, hogy eljegyeztem magam Lászlóval. Ötvenhét éves vagyok, özvegy már tizenhárom éve. A magány lassan felemésztett, és amikor Lászlóval megismerkedtem a könyvtárban, azt hittem, végre újra élek.
– Judit, kérlek… – próbáltam halkan, de ő félbeszakított.
– Nem érted? Nem akarom, hogy újra csalódj! Apa után… – elakadt a hangja. – Nem bírom végignézni még egyszer.
A szívem összeszorult. Tudtam, mennyire szerette az apját. Tudtam, mennyire fájt neki az elvesztése. De én is szenvedtem. Évekig csak a munkámnak és neki éltem. Most először éreztem azt, hogy valaki újra lát engem nőként is, nem csak anyaként vagy nagymamaként.
László más volt. Nem volt gazdag, nem volt különösebben jóképű sem. De figyelt rám. Meghallgatott. Együtt nevettünk a régi magyar filmeken, sétáltunk a Margitszigeten, és órákig beszélgettünk az élet apró örömeiről. Amikor először megfogta a kezemet, úgy éreztem magam, mint húszévesen.
De Judit nem tudott megbékélni ezzel. Minden alkalommal, amikor László nálam volt, feszültség vibrált a levegőben. Egyik este vacsora közben kirobbant a vihar.
– László, mondja meg őszintén: mit akar az anyámtól? – szegezte neki Judit a kérdést.
László zavartan nézett rám, majd vissza Juditra.
– Szeretem az édesanyját – mondta csendesen. – Szeretném boldoggá tenni.
– És ha egyszer mégis elhagyja? Vagy kiderül, hogy csak a pénzére hajt? – Judit hangja éles volt, mint a kés.
– Nincs pénzem – felelte László keserű mosollyal. – És nincs is szükségem rá. Csak őt szeretném.
A csend nyomasztó volt. Judit felállt az asztaltól és kiviharzott a szobából.
Aznap este sokáig ültem László mellett a sötétben. A kezemet fogta.
– Nem akarok bajt okozni neked – mondta halkan.
– Nem te okozod – suttogtam vissza. – Csak félt engem.
Napokig nem beszéltünk Judittal. Aztán egy reggel csöngettek. Ő állt az ajtóban, karikás szemekkel.
– Anya… – kezdte megtörten. – Félek. Félek attól, hogy elveszítelek.
Átöleltem őt. Mindketten sírtunk.
– Soha nem hagylak el – mondtam neki. – De nekem is jogom van boldognak lenni.
A következő hetekben próbáltuk helyrehozni a kapcsolatunkat. Judit néha eljött hozzánk vacsorára, de mindig tartózkodó maradt Lászlóval szemben. Éreztem, hogy figyeli minden mozdulatát, minden szavát mérlegeli.
Egyik este Lászlóval sétáltunk a Duna-parton.
– Szerinted valaha elfogad majd engem? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De remélem. Szeretném, ha látná: veled újra önmagam lehetek.
A közös jövőnk árnyékában ott lebegett Judit kételye és félelme. Néha magam is elbizonytalanodtam: vajon nem vagyok-e önző? Vajon helyes-e újra bízni valakiben ennyi év után? Mi van, ha tényleg csalódnom kell?
Egy vasárnap délután Judit váratlanul beállított hozzánk. László éppen főzött a konyhában.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk egymással szemben.
– Próbáltam utána járni mindennek – kezdte zavartan. – Beszéltem néhány ismerősével is. Azt hiszem… talán tényleg jó ember.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondta végül Judit könnyes szemmel. – De ígérd meg: ha bántana…
– Akkor tudni fogod elsőként – mosolyodtam el.
Az esküvőnk szerény volt: csak néhány közeli barát és családtag jött el. Judit ott állt mellettem, még mindig kissé bizonytalanul, de már nem ellenségesen.
Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napok: néha érzem Judit távolságtartását, néha magam is félek attól, hogy túl késő újrakezdeni. De amikor László rám néz, tudom: élni akarok, nem csak túlélni.
Vajon tényleg jár-e boldogság ötven felett? Lehet-e újra bízni valakiben annyi csalódás után? Ti mit tennétek a helyemben?