Amikor a szívem is műtétre szorult – Egy magyar nő vallomása a hűtlenségről és újrakezdésről
– Ne haragudj, de most nem tudok bemenni hozzád – mondta Gábor a telefonban, miközben én a kórházi ágyon feküdtem, infúzióval a karomban. A hangja távoli volt, idegen. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a városra, és én úgy éreztem, mintha minden csepp az arcomra hullana.
Az orvosok azt mondták, komoly műtét vár rám. A májam nem bírja tovább, ha nem lépünk időben, nagy baj lehet. De én csak arra tudtam gondolni, hogy Gábor miért nem jön be hozzám. A lányaink, Zsófi és Anna, otthon vártak híreket. Anyám minden nap bejött, hozott húslevest és aggódó tekintetet. De Gábor… ő mindig csak üzent.
Egyik este, amikor már mindenki hazament, és csak a nővér sétált végig a folyosón, megcsörrent a telefonom. Zsófi volt az.
– Anya, apa hol van? Nem jött haza időben, és nem veszi fel a telefont – suttogta.
A szívem összeszorult. Próbáltam nyugtatni őt, de közben bennem is egyre nőtt a kétség. Gábor mindig pontos volt. Mindig hazajött. Legalábbis eddig.
A következő napokban egyre kevesebbet jelentkezett. A műtét előtt egy nappal végül bejött hozzám – de csak tíz percre. Leült az ágyam szélére, és úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
– Ne haragudj, de most sok a munka – mondta halkan.
– Gábor, valami baj van? – kérdeztem remegő hangon.
– Nincs semmi – felelte gyorsan, majd felállt és elment.
A műtét után napokig félálomban lebegtem. Anyám ott ült mellettem, néha Anna is bejött. Zsófi csak üzeneteket küldött – ő nehezen bírta a kórházak szagát. Gábor egyszer sem jelent meg.
Egyik délután azonban Anna sírva hívott fel.
– Anya… láttam apát a városban. Egy nővel volt. Fogták egymás kezét.
A világ megállt körülöttem. Az infúzió csöpögése hirtelen hangosabb lett, mint valaha. Próbáltam levegőt venni, de mintha valaki ráült volna a mellkasomra.
– Biztosan csak félreértetted – próbáltam magam nyugtatni.
De Anna sírása mindent elárult.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt hónapokat. Mikor kezdődött? Mikor távolodtunk el egymástól? Talán amikor elvesztettem az állásomat? Vagy amikor Gábor munkahelyet váltott? Vagy amikor már csak a gyerekekről beszéltünk?
Másnap reggel Gábor végre felvette a telefont.
– Gábor… kérlek… mondd el az igazat – suttogtam.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Sajnálom – mondta végül. – Nem akartam így megtudnod.
Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy minden darabokra hullik bennem.
A következő hetekben próbáltam erős maradni a gyerekek miatt. Anyám minden nap ott volt velem – főzött, mosott rám, mint régen gyerekkoromban. Zsófi bezárkózott a szobájába, Anna dühös lett mindenkire. Éreztem, hogy mindannyiunknak fáj ez az egész.
Gábor néha bejött – hozott narancsot vagy egy újságot –, de már nem nézett a szemembe. Egy este leült mellém.
– Sajnálom – mondta újra. – Nem akartam bántani téged. Csak… elvesztem magamban.
– És én? Én hol voltam ebben az egészben? – kérdeztem halkan.
Nem felelt.
A kórházból hazatérve minden más lett. A lakás üresnek tűnt nélküle is, velem is. A gyerekek próbáltak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de tudtam, hogy nem az. Anyám egyre többet maradt nálunk – féltett minket.
Egy este Zsófi odajött hozzám.
– Anya… ugye nem miattad ment el apa?
A szívem majd megszakadt.
– Nem, kicsim. Ez nem a te hibád. Nem is az enyém igazán… néha az emberek eltévednek egymás mellett.
Azóta eltelt fél év. Gábor elköltözött az új nőhöz – később megtudtam, hogy Rékának hívják. A gyerekek lassan megszokták az új rendet; Anna már nem sír esténként, Zsófi is kezd visszatalálni önmagához.
Én pedig… talán először érzem azt, hogy magamért élek. Elmentem pszichológushoz – először szégyelltem magam miatta, de most már tudom: ez is része a gyógyulásnak.
Néha még mindig fáj – főleg este, amikor csend van a lakásban –, de már nem érzem magam annyira elveszettnek.
Most már tudom: nem vagyok egyedül. És talán egyszer még hinni tudok majd valakiben.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni?