Amikor a szomszéd túl közel jön – Egy határvonal elvesztésének története

– Kati, megint nálad hagyhatom a Dórit? – Éva hangja már kora reggel átszűrődött a vékony falakon. A kávém még gőzölgött, a gyerekek pizsamában rohangáltak, én pedig sóhajtva néztem ki az ablakon. A panelház udvarán már ott toporgott Éva, karján a kislányával, arcán fáradt mosollyal.

– Persze, hozd csak – mondtam automatikusan, de belül valami összeszorult bennem. Ez már a harmadik alkalom volt ezen a héten. Amikor három éve ideköltöztünk, örültem, hogy végre van egy barátnőm a házban. Mindketten kisgyerekes anyák voltunk, egymásra találtunk a játszótéren, együtt nevettünk a gyerekek csínytevésein, együtt sírtunk az álmatlan éjszakák után. De mostanra minden megváltozott.

Éva egyre többször kopogtatott át apró szívességekért: egy kis cukor, egy doboz tej, aztán már csak egy fél órára vigyázzak Dórira, majd egy egész délutánra. Eleinte örültem, hogy segíthetek, de ahogy telt az idő, úgy éreztem, mintha minden nap egyre több terhet rakna rám. A férjem, Gábor is szóvá tette már:

– Kati, nem gondolod, hogy Éva kicsit túlzásba viszi? Alig van időnk egymásra, mindig itt van Dóri vagy valami más gondja.

– Ne legyél ilyen – vágtam rá védekezően. – Ő is segített nekem, amikor beteg voltam.

De magamban tudtam, hogy igaza van. Egyre kevesebb időm maradt magamra és a családomra. A saját gyerekeim panaszkodtak:

– Anya, miért mindig Dóri játszik velünk? Miért nem lehet csak mi hárman?

Próbáltam beszélni Évával. Egy délután, amikor Dóri nálunk volt és a gyerekek veszekedtek a játékokon, félrehívtam őt.

– Éva, tudod… mostanában sokszor érzem úgy, hogy túl sok minden hárul rám. Szükségem lenne egy kis pihenésre is.

Éva arca elkomorult.

– Azt hittem, barátok vagyunk – mondta halkan. – Mindig azt mondtad, szóljak bátran.

– Igen, de… nekem is vannak határaim. Néha úgy érzem, kihasználsz.

A csend közöttünk szinte tapintható volt. Éva sarkon fordult és elvitte Dórit. Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon túl kemény voltam? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokáig tűrtem?

A következő napokban Éva nem keresett. A játszótéren elfordult tőlem, a többi anyukával nevetgélt. A gyomrom görcsbe rándult minden alkalommal, amikor megláttam őket. A gyerekeim is észrevették a változást:

– Anya, Éva néni már nem jön át? Dóri sem játszik velünk?

– Most egy kicsit máshogy lesznek a dolgok – próbáltam magyarázni nekik.

A férjem megölelt.

– Jól tetted – mondta halkan. – Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.

De én csak bámultam az ablakon át az udvarra. Hiányzott Éva barátsága, hiányzott az összetartozás érzése. De még jobban hiányzott az önmagamba vetett bizalom. Vajon tényleg csak én érzem így? Vagy más is volt már ilyen helyzetben?

Egy este csöngettek. Éva állt az ajtóban, kezében egy tál süteménnyel.

– Sajnálom – mondta halkan. – Túl messzire mentem. Csak annyira egyedül éreztem magam…

Néztem őt, és rájöttem: mindketten hibáztunk. Ő túl sokat kért, én pedig túl sokáig hallgattam.

Leültünk teázni. Hosszú órákig beszélgettünk arról, mennyire nehéz anyának lenni ebben a világban. Hogy mennyire félünk attól, hogy elveszítjük önmagunkat vagy egymást.

Azóta próbáljuk újraépíteni a barátságunkat – lassabban, óvatosabban, több őszinteséggel és tisztelettel egymás határai iránt.

De néha még mindig elgondolkodom: vajon hol húzódik az igazi határ segítőkészség és kihasználás között? Ti mit tennétek a helyemben?