Amikor a szomszédom felnyitotta a szemem: Az igazság, amit nem akartam hallani

– Zsuzsa, muszáj valamit mondanom, de kérlek, ne haragudj meg rám – suttogta Ildikó, miközben a lépcsőházban álltunk, és a kulcsommal babráltam. A hangja remegett, mintha attól félne, hogy amit mondani fog, örökre megváltoztatja az életemet.

Nem tudtam, mire számítsak. Ildikó mindig is kedves volt, de sosem voltunk igazán közeli barátnők. Mégis, ahogy rám nézett, a szemében ott volt valami, ami azonnal gyanakvóvá tett.

– Laci… – kezdte, majd elharapta a mondatot. – Láttam, hogy egy nővel jön fel hozzátok, amikor te dolgozol. Nem egyszer, többször is. Nem akartam beleavatkozni, de… úgy éreztem, tudnod kell.

A kulcs kiesett a kezemből. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Próbáltam valami értelmeset mondani, de csak annyit sikerült kinyögnöm: – Biztos vagy benne?

Ildikó bólintott. – Sajnos igen. A múlt héten is, kedden. Láttam őket együtt bemenni. Sajnálom, Zsuzsa.

Aznap este Laci későn jött haza. A vacsora kihűlt, én pedig a konyhaasztalnál ültem, és a csempét bámultam. Amikor belépett, mintha semmi sem történt volna, megcsókolt a homlokomon.

– Milyen napod volt? – kérdezte.

– Fárasztó – feleltem, és próbáltam nem remegni. – A tiéd?

– Ugyanaz, mint mindig – vont vállat, majd leült velem szemben. – Valami baj van?

Azt akartam mondani, hogy tudom. Hogy látták. Hogy nem vagyok hülye. De csak annyit kérdeztem: – Szeretsz még?

Laci meglepődött, majd elmosolyodott. – Persze, hogy szeretlek. Miért kérdezed?

Hazugság. Olyan könnyedén mondta ki, mintha semmi sem történt volna. Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam a légzését, ahogy mellettem feküdt, és azon gondolkodtam, vajon hány hazugságot mondott már nekem az évek során.

Másnap reggel a tükörbe néztem, és egy idegen nézett vissza rám. Karikás szemek, összeszorított száj. Vajon mikor lettem ilyen? Mikor veszítettem el önmagam?

A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. A főnököm, Gábor, félrehívott.

– Zsuzsa, minden rendben otthon? – kérdezte aggódva.

– Persze – hazudtam én is, mert ezt várják el tőlünk, nem igaz? Hogy mindent kibírunk, hogy erősek vagyunk.

Délután Ildikó újra megállított a lépcsőházban.

– Ne haragudj, hogy beleavatkoztam – mondta halkan. – De ha beszélgetni akarsz… itt vagyok.

– Köszönöm – suttogtam, és majdnem elsírtam magam.

Aznap este eldöntöttem, hogy nem fogom tovább tűrni. Amikor Laci hazaért, leültem vele szemben.

– Ki az a nő? – kérdeztem egyenesen.

Laci arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, tagadni fogja, de csak lehajtotta a fejét.

– Zsuzsa… nem akartalak megbántani. Ez csak egy hiba volt. Nem jelent semmit.

– Hiba? – kiáltottam fel. – Hónapok óta tart! A szomszédok is tudják! Én vagyok az utolsó, aki megtudja?

Laci nem válaszolt. Csak ült ott, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin.

– Miért? – kérdeztem halkan. – Miért nem voltál őszinte?

– Féltem, hogy elveszítelek – mondta végül.

– Már elveszítettél – suttogtam.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát, és átmentem Ildikóhoz. Ő szó nélkül átölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán.

Az elkövetkező hetekben minden nap harc volt. Harc magammal, hogy ne hibáztassam magam. Harc a családommal, akik azt mondták, „egy férfi ilyen, meg kell bocsátani”. Harc a barátaimmal, akik közül néhányan hátat fordítottak, mert „nem illik kiteregetni a családi szennyest”.

De a legnagyobb harc az volt, hogy újra megtaláljam önmagam. Hogy elhiggyem: nem velem van a baj. Hogy jogom van a boldogsághoz, a tisztelethez, az őszinteséghez.

Egy este, amikor Ildikóval teát ittunk a konyhájában, megkérdezte:

– Mit fogsz most csinálni?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom, hogy többé nem leszek áldozat. Nem fogom hagyni, hogy mások döntsenek helyettem.

Azóta eltelt fél év. Laci elköltözött, én pedig lassan újraépítem az életem. Néha még mindig fáj, ha rágondolok, de már nem ő határozza meg, ki vagyok.

A legnehezebb az volt, hogy szembenézzek az igazsággal, amit nem akartam hallani. De talán pont erre volt szükségem ahhoz, hogy végre önmagam lehessek.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van, amikor a legnagyobb bátorság az, ha elengedjük azt, aki már rég nem tartozik hozzánk?