Amikor a távolság közelebb hozott: Egy hívás, ami mindent megváltoztatott

– Anikó néni, mostanában olyan sűrűn jössz át… talán jobb lenne, ha egy kicsit ritkábban látogatnál minket – mondta Eszter halkan, de határozottan, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kezem megállt a teáscsésze felett. A szívem összeszorult, mintha valaki hirtelen elvette volna alólam a széket. Az unokám, Marci, éppen a szőnyegen játszott, és semmit sem érzékelt abból a feszültségből, ami a levegőben vibrált.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam, és próbáltam elrejteni a könnyeket, amelyek égetni kezdték a szememet. Hazafelé menet a villamoson azon gondolkodtam, mit rontottam el. Túl sokat voltam náluk? Túl sokat szóltam bele? Talán Eszter úgy érezte, hogy elnyomom őt az anyai szerepében. De hát csak segíteni akartam…

Azóta ritkábban mentem át. Néha napokig nem hívtak, és én magamban őrlődtem. A fiam, Gábor, mindig azt mondta: „Anya, ne vedd magadra, Eszter most fáradt, sok a munka.” De én éreztem a távolságot. Az üres lakásban egyre hangosabb lett a csend. A régi barátnőim már rég vidékre költöztek vagy meghaltak. A napjaim egyhangúan teltek: reggel kávé, délelőtt piac, délután tévé. Néha úgy éreztem, mintha már nem is lennék fontos senkinek.

Egyik este azonban megszólalt a telefonom. Eszter volt az.

– Anikó néni… – hallottam a hangján, hogy sír. – Kérlek… tudnál átjönni? Nagyon rosszul vagyok… Gábor ügyeletben van, Marci lázas… nem tudom, mit csináljak.

Fel sem vettem a kabátomat rendesen, már rohantam is le a lépcsőn. A szívem hevesen vert – félelemtől vagy reménytől, magam sem tudtam. Amikor beléptem hozzájuk, Eszter arca sápadt volt, Marci pedig forró homlokkal feküdt az ágyban.

– Ne haragudj… – suttogta Eszter megtörten. – Nem akartalak megbántani azzal, amit mondtam… csak annyira fáradt vagyok mostanában…

Leültem mellé az ágy szélére. Megfogtam a kezét.

– Tudom, Eszterkém. Néha én sem tudom, hol a helyem. De most itt vagyok. Segítek.

Aznap este együtt virrasztottunk Marci mellett. Teát főztem, borogattam a homlokát, mesét olvastam neki. Eszter néha csak ült mellettem és nézett rám könnyes szemmel.

– Anikó néni… – szólalt meg halkan hajnalban –, azt hiszem, féltem tőled. Attól, hogy nem tudok olyan jó anya lenni, mint te voltál Gáborhoz. És amikor itt vagy, mindig attól tartok, hogy észreveszed: mennyire bizonytalan vagyok.

Megsimogattam az arcát.

– Én is féltem tőled – vallottam be –, hogy elveszítem azt a családot, amit annyira szeretek. De most látom: mindketten csak szeretni akarunk.

A következő napokban valami megváltozott közöttünk. Már nem voltak kínos csendek vagy kimondatlan vádak. Eszter néha felhívott csak azért is, hogy megkérdezze: „Hogy vagy?” Vagy áthívott egy kávéra. Nem minden nap mentem át hozzájuk – de amikor hívtak, örömmel mentem.

Egy vasárnap délután Marci odabújt hozzám és azt mondta:

– Mama, te vagy a legjobb nagymama!

Eszter rám mosolygott.

– Köszönöm – suttogta –, hogy nem adtad fel velünk.

Most már tudom: néha a távolság nem elválaszt, hanem közelebb hoz egymáshoz. Meg kellett tanulnom elengedni az irányítást és bízni abban, hogy megtaláljuk egymást újra.

Vajon hányan érzik még magukat így? Hány nagyszülő ül otthon csendben és várja azt az egyetlen hívást? És vajon miért olyan nehéz kimondani: szükségem van rád?