Amikor a telefon csörög, és fáj: Egy anya története Szegedről és eltávolodott lányáról

– Anna, kérlek, ne tedd le! – kiáltottam kétségbeesetten a telefonba, miközben a hangom remegett. A vonal túlsó végén hosszú csend volt, csak néha hallottam a lányom ideges sóhaját. Az ablakon túl Szeged szürke utcái elmosódtak a könnyeimtől. – Anya, most tényleg nincs időm erre – válaszolta végül fáradtan. – Holnap dolgozom, és még el kell mennem bevásárolni. Majd hívlak.

Letette. A csend a lakásban szinte fájt. Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem kihűlt tea, mellettem a férjem, Gábor, aki csak némán nézett rám. Az ő arca is megtört volt, de ő sosem sírt. Csak néha szorította meg a kezemet, mintha ezzel akarná mondani: „Nem vagy egyedül.”

Anna mindig is különleges lány volt. Már kicsi korában is makacsul ragaszkodott az elképzeléseihez. Amikor középiskolába ment, már akkor tudtam, hogy egyszer el fog menni innen. De nem gondoltam, hogy ennyire messze kerül tőlem – nem kilométerekben, hanem lélekben.

Aztán jött az egyetem Budapesten. Az első évben még minden hétvégén hazajött. Hozta a mosnivalót, mesélt az új barátairól, nevetett az asztalnál. De aztán egyre ritkábban jött. Először csak kéthetente, aztán havonta egyszer. Végül már csak karácsonykor láttuk.

Az első nagy vita akkor történt, amikor Anna bejelentette: nem akar visszajönni Szegedre dolgozni. – Anya, itt van az életem! – mondta dacosan. – Nem akarok visszamenni egy olyan városba, ahol mindenki mindent tud mindenkiről.

Gábor próbált közvetíteni. – Anna, mi csak azt szeretnénk, ha boldog lennél – mondta halkan. De Anna csak legyintett.

Azóta minden beszélgetésünk egyre rövidebb lett. Ha hívott is, legtöbbször pénzről volt szó: „Anya, tudnátok segíteni egy kicsit? Most jött ki egy váratlan számla…” vagy „Apa, elromlott a mosógépem…” Eleinte örömmel segítettünk. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem: csak akkor keres minket, ha szüksége van valamire.

Egyik este Gábor leült mellém a kanapéra. – Miléna, szerinted hol rontottuk el? – kérdezte csendesen. – Miért nem tudunk már beszélgetni Annával úgy, mint régen?

Nem tudtam válaszolni. Talán túl sokat akartam tőle? Talán túl sokat vártam el? Vagy éppen túl keveset mutattam ki neki, mennyire hiányzik?

Egyik nap váratlanul becsöngettek hozzánk. Anna állt az ajtóban, karikás szemekkel, fáradtan. – Csak pár napra jöttem – mondta halkan. – Szükségem van egy kis nyugalomra.

Az első este még kínos csend volt köztünk. A vacsora alatt csak Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni.
– Hogy megy a munka?
– Jól.
– Van valami új?
– Semmi különös.

De aztán éjjel Anna bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.
– Anya… félek – suttogta.
– Mitől?
– Hogy elveszítelek titeket… hogy már nem vagyok része ennek a családnak.

A szívem összeszorult. Megsimogattam a haját.
– Mindig is része leszel. Csak… néha nehéz megtalálni az utat egymáshoz.

Anna sírt. Évek óta nem láttam sírni. Akkor értettem meg: nem csak én szenvedek ebben az egészben.

A következő napokban lassan elkezdtünk beszélgetni. Nem volt könnyű: sok régi sérelmet kellett kimondani. Anna elmondta, mennyire nyomasztja a fővárosi élet magánya; én pedig bevallottam neki, mennyire fáj, hogy csak akkor keres minket, ha bajban van.

Egy este Gábor is csatlakozott hozzánk.
– Tudod, Anna – mondta –, mi mindig itt leszünk neked. De jó lenne néha csak úgy hallani felőled… nem csak akkor, ha pénz kell vagy baj van.

Anna bólintott. – Megpróbálom… tényleg megpróbálom.

Amikor elment vissza Budapestre, valami megváltozott bennem. Már nem vártam minden hívásától csodát – de már nem is féltem annyira attól, hogy elveszítem őt.

Most is itt ülök a konyhában, és amikor csörög a telefonom, már nem görcsölök bele annyira a félelembe. Lehet, hogy csak egy gyors „Szia!” lesz… de lehet, hogy egyszer majd újra igazán beszélgetünk.

Vajon hány szülő érzi ezt nap mint nap Magyarországon? Hányan várják reménykedve azt a hívást… és hányan érzik magukat ugyanilyen elveszettnek?