Amikor a testvér kér: Családi ház, szeretet és árulás

– Ivett, beszélnünk kell – mondta anyám remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kávé kihűlt a bögréjében, én pedig éreztem, hogy valami végzetes közeleg. Az öcsém, Gergő, ott állt mögötte, karba tett kézzel, a tekintete kemény volt, mint a márvány.

– Most? – kérdeztem vissza, próbálva leplezni a szorongásomat. – Nem lehetne inkább holnap? Fáradt vagyok.

– Nem, Ivett – szólt közbe Gergő. – Most kell. Mert én eldöntöttem: elköltözöm. És szeretném a részemet a házból.

A szavak úgy csaptak le rám, mint egy vihar. A családi ház… A mi otthonunk! Ahol apu még mindig minden reggel megigazítja a postaládát, ahol anyu minden vasárnap húslevest főz, ahol együtt nőttünk fel. Gergő csak 19 éves volt. Mégis úgy állt ott, mintha már mindent tudna az életről.

– Gergő, ezt nem gondolhatod komolyan – suttogtam. – Ez nem így működik.

– Dehogynem! – vágta rá. – Nekem is jogom van hozzá. Zsófiával összeházasodunk, és szükségünk van egy kezdésre. Nem akarok örökké itt élni.

Anyám sírni kezdett. Apám csak némán bámult ki az ablakon, mintha ott keresné a választ arra, hogyan jutottunk idáig.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és visszaidéztem mindent: amikor Gergő eltörte a karját biciklizés közben, amikor együtt bújtunk el a vihar elől a padláson, amikor anyuval együtt sütöttük a karácsonyi bejglit. Hogy lehet az, hogy most mindez semmit sem számít?

Másnap reggel apám szólt hozzám először:

– Ivett, beszélj Gergővel. Te mindig közelebb álltál hozzá. Talán rád hallgat.

De amikor leültem mellé a kertben, csak dacosan nézett rám.

– Miért nem érted meg? – kérdezte halkan. – Nekem is jár valami. Mindig te voltál az okosabb, a jó tanuló, anyu-apu kedvence… Én csak a kisöcsi voltam.

– Ez nem igaz! – fakadtam ki. – Mindig szerettek téged is! Csak… mindig bajba keveredtél.

– Mert sosem figyeltek rám igazán – mondta keserűen. – Most végre valamit akarok magamnak.

Nem tudtam mit mondani. Igaza volt? Vagy csak most akarja visszakapni mindazt, amit elveszettnek érzett?

A következő hetekben minden megváltozott. Anyám egyre többet sírt, apám egyre többet hallgatott. A vasárnapi ebédek kínos csendben teltek. Zsófia is egyre gyakrabban jött át, és minden alkalommal feszültséget hozott magával.

Egy este apám felvetette:

– Eladjuk a házat és elosztjuk a pénzt? Vagy Gergő kivásárol minket?

Anyám zokogva tiltakozott:

– Nem adhatjuk el! Ez az otthonunk!

Én csak ültem ott némán. Éreztem, hogy mindannyian elveszítünk valamit: az otthonunkat, egymást… önmagunkat.

Gergő végül ügyvédhez fordult. A papírok ridegek voltak és személytelenek. Az ügyvéd szerint joga van hozzá. A törvény mellett állt.

Egy este Zsófia odajött hozzám a konyhában:

– Tudom, hogy haragszol rám – mondta halkan –, de mi csak boldogok akarunk lenni.

– És ezért tönkreteszitek a családot? – kérdeztem vissza keserűen.

– Nem mi tesszük tönkre – felelte Zsófia –, hanem azok az elvárások és sérelmek, amiket sosem beszéltetek meg egymással.

Igaza volt? Talán igen… Talán mindannyian hibásak vagyunk.

A végén Gergő megkapta a részét. Elköltöztek egy kis panellakásba Zuglóban. Anyám hónapokig nem tudott mosolyogni. Apám még kevesebbet beszélt. Én pedig minden nap azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy család? Egy ház ára?

Azóta eltelt két év. Néha találkozunk Gergővel és Zsófiával, de már sosem lesz ugyanolyan. Az asztal körül mindig marad egy üres hely – nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.

Most itt ülök a régi szobámban, nézem a gyerekkori fényképeket és azon tűnődöm: vajon tényleg az anyagiak választanak szét minket? Vagy csak sosem tanultuk meg igazán kimondani azt, ami fáj?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újra egymásra találni egy családban ennyi fájdalom után?