Amikor a válás után semmim sem maradt – Egy újrakezdés története

– Hogy lehettél ilyen vak, Ildikó? – visszhangzott bennem anyám hangja, miközben a kulcsot forgattam a zárban. A lakás üres volt, csak a hűtő zúgott halkan, mintha ő is tudná, hogy mostantól minden más lesz. A válás utáni első este volt ez, amikor már nem volt mellettem Gábor, és a fiam, Marci is az apjánál töltötte a hétvégét. Csak én maradtam, meg a csend.

Azt hittem, hogy a házasságunk örökké tart majd. Gáborral tizenöt évig voltunk együtt. Mindig azt mondta, hogy én vagyok az élete szerelme. De aztán jött az a bizonyos este, amikor egy üzenet villant fel a telefonján: „Várom már az estét, szerelmem.” Nem az én nevem volt ott. Aznap este minden megváltozott.

– Meg tudod magyarázni ezt? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Ildikó, ez nem az, aminek látszik… – próbálkozott, de a szeme elárulta.
– Hányszor? – suttogtam.
– Nem számít már – mondta végül. – Sajnálom.

Azt hittem, hogy majd együtt öregszünk meg. Ehelyett ott álltam egyedül, egy lakásban, amit félig közösen fizettünk ki, de végül nekem kellett elhagynom. Az autó is az ő nevén volt. Még a közös barátaink is inkább hozzá húztak. Egyedül anyám és a húgom, Ági maradt mellettem – de ők sem értették igazán, min megyek keresztül.

– Miért nem vetted észre előbb? – kérdezte anyám újra és újra.
– Mert hinni akartam benne – feleltem mindig.

A legnehezebb az volt, amikor Marci kérdezte meg: – Anya, miért nem vagyunk már együtt?
Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el egy tízéves gyereknek, hogy az apja mást szeret? Hogy mondjam el neki, hogy anya mostantól mindent egyedül csinál?

Az első hónapok borzalmasak voltak. Minden reggel úgy keltem fel, mintha valami nehéz kő nyomná a mellkasomat. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa próbált segíteni:
– Gyere el velem futni munka után! – ajánlotta.
– Nincs erőm semmihez – sóhajtottam.
– Pont ezért kell! Ne hagyd magad! – mondta határozottan.

Végül rábeszélt. Az első futás után úgy éreztem magam, mintha valamit visszakaptam volna magamból. Aztán elkezdtem újra festeni is – régen ez volt a szenvedélyem, de Gábor sosem értette meg.

A családi konfliktusok azonban nem múltak el. Apám szerint én vagyok a hibás mindenért:
– Egy rendes asszony megtartja a férjét! – vágta a fejemhez egy vasárnapi ebédnél.
Ági kiállt mellettem:
– Apa, ne beszélj így Ildikóval! Nem ő csalta meg Gábort!
De apám csak legyintett:
– Mindig is túl érzékeny voltál.

A barátaim közül sokan eltűntek. Akik maradtak, azokkal viszont mélyebb lett a kapcsolatom. Egyik este Judit hívott fel:
– Ildi, gyere át egy pohár borra! Kibeszéljük ezt az egészet.
Ott ültem Judit konyhájában, és először mertem sírni valaki előtt. Nem kellett erősnek lennem.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Marci apjánál töltötte a hétvégéket. Olyankor üresnek éreztem magam. Néha órákig csak ültem az ablakban és néztem a várost. Vajon más anyák is így érzik magukat? Vajon lesz még valaha családom?

Egy nap levelet kaptam Gábortól. Azt írta: „Sajnálom mindazt, amit tettem veled. Remélem, egyszer megbocsátasz.” Először dühös lettem. Mit képzel? Hogy egy levél mindent jóvátesz?
De aztán rájöttem: nem neki kell megbocsátanom, hanem magamnak. Magamnak azért, mert hagytam, hogy ennyire elveszítsem önmagam.

Elkezdtem újraépíteni az életemet. Kicsiben kezdtem: festettem egy képet a nappaliba; elmentem moziba egyedül; vettem magamnak egy használt biciklit. Minden apró lépés számított.

Egy év telt el a válás óta. Már nem sírok minden este. Már tudok nevetni Marcival; már nem félek attól, hogy egyedül vagyok. Néha még mindig fáj – főleg amikor látom Gábort az új párjával az utcán –, de már nem omlok össze.

Most már tudom: nem attól vagyok értékes, hogy van-e mellettem férfi vagy autó vagy pénz a számlámon. Hanem attól, hogy képes vagyok talpra állni akkor is, amikor minden összeomlik körülöttem.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e igazán újrakezdeni negyven felett? Ti mit gondoltok? Volt már olyan érzésetek, hogy mindent elölről kell kezdeni?