Amikor a vejem felforgatta az életem – Egy nap, ami mindent megváltoztatott

– Anya, biztos, hogy nem tudod megoldani máshogy? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a telefonomat szorongattam a piros lámpánál állva. A kezem zsibbadt a nehéz szatyroktól, a hátamon csorgott az izzadság, és már csak arra vágytam, hogy valaki végre hazavigyen.

– Zsófi, nem bírom tovább. Tényleg nem tudnád megkérni Ádámot, hogy eljöjjön értem? – suttogtam vissza, miközben a körülöttem állók kíváncsian méregettek.

Zsófi sóhajtott. Tudtam, hogy nem akarja. Mindig kerülte, hogy segítséget kérjen tőle, főleg miattam. Ádám sosem volt az a típus, aki szívesen beszélgetett volna velem. Hideg volt, távolságtartó, mintha minden pillanatban azt várná, mikor tűnök már el az életükből.

– Megpróbálom – mondta végül Zsófi, de a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.

Tíz perc múlva csörgött a telefonom. Ádám volt az.

– Hol vagy? – kérdezte röviden.

– A Fő utcánál, a buszmegállóban – válaszoltam remegő hangon.

– Ott leszek tíz perc múlva.

Letette. Nem kérdezett többet. Nem mondta, hogy rendben van, vagy hogy vigyázzak magamra. Csak letette.

A tíz perc örökkévalóságnak tűnt. Próbáltam nem gondolni arra, mennyire megalázónak érzem ezt az egészet. Hogy egy idegen férfitól kell segítséget kérnem – még ha ő a vejem is –, mert a lányom fél szólni neki. Hogy idáig jutottunk.

Amikor Ádám autója megállt előttem, gyorsan beszálltam. Az ülésen éreztem a feszültséget. Ő előre nézett, én az ablakon kifelé.

– Köszönöm – mondtam halkan.

– Nincs mit – felelte gépiesen.

A város csendes volt, csak az ablaktörlő nyikorgott néha. Próbáltam valami semleges témát találni.

– Hogy van mostanában a munka? – kérdeztem óvatosan.

– Ugyanúgy, mint mindig – válaszolta kurtán.

Éreztem, hogy minden szavam falba ütközik. Mégis muszáj volt beszélnem.

– Tudod… néha aggódom Zsófi miatt. Olyan fáradtnak tűnik mostanában.

Ádám hirtelen rám nézett. A tekintete kemény volt, de valami mégis megrezdült benne.

– Ő döntött így – mondta halkan. – Nem én kényszerítettem semmire.

– Tudom – suttogtam. – Csak… néha jó lenne beszélgetni egymással. Úgy igazán.

Ádám elfordította a fejét. Egy pillanatig azt hittem, mindjárt kiabálni fog velem, de csak nagyot sóhajtott.

– Maga mindig azt hiszi, hogy mindent jobban tud – mondta végül. – Hogy csak maga törődik Zsófival. De én is aggódom érte. Csak… nem tudom kimutatni.

Ez a vallomás váratlanul ért. Soha nem hallottam tőle ilyesmit.

– Néha nekem is nehéz – mondtam csendesen. – Amióta meghalt az apja… mintha minden rám szakadt volna. És most… mintha elveszíteném Zsófit is.

Ádám lassított egy fekvőrendőrnél. A keze remegett a kormányon.

– Nem akarom, hogy így legyen – mondta halkan. – De maga mindig közénk áll.

Ez fájt. De tudtam, hogy igaza van valamennyire.

– Csak segíteni akarok – suttogtam könnyes szemmel.

Csend lett köztünk. Az autóban ott lebegett minden kimondatlan szó: féltékenység, szeretet, magány és harag.

Amikor megérkeztünk a házhoz, Ádám kiszállt és segített bevinni a szatyrokat. Ez volt az első alkalom, hogy önként segített nekem valamiben.

A konyhában Zsófi idegesen várta a visszatérésünket.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva.

Ádám rám nézett, majd bólintott.

– Igen – mondta egyszerűen.

Zsófi rám mosolygott, de a szemében ott volt a félelem: vajon mi történt köztünk útközben?

Aznap este sokáig ültem az ágy szélén és gondolkodtam. Vajon tényleg én állok közéjük? Vajon képes vagyok elengedni Zsófit anélkül, hogy elveszíteném őt? És vajon Ádám valaha is képes lesz elfogadni engem úgy, ahogy vagyok?

Talán mindannyian csak félünk kimondani azt, amit igazán érzünk. Talán ezért olyan nehéz néha szeretni egymást ebben a családban.

De vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik magukat kívülállónak saját otthonukban?

„Lehet egyáltalán igazán közel kerülni egymáshoz annyi sérelem és kimondatlan szó után? Vagy örökre falakat húzunk magunk köré?”