Amikor Anna újra lélegzett: Egy anya harca a reményért

– Ne hagyj itt, Anna! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a nővérek már félretoltak az intenzív osztály rideg, fehér falai között. A monitor éles sípolása mintha a szívemet szaggatta volna szét. Az orvos, dr. Kovács, gyors mozdulatokkal próbálta újraéleszteni a lányomat. A férjem, Gábor, a falnak dőlve zokogott, én pedig csak álltam ott, bénultan, és azt ismételgettem magamban: „Ez nem lehet igaz. Ez nem történhet meg velünk.”

Anna tizenhárom éves volt. Egy átlagos hétfő reggel volt, amikor rosszul lett az iskolában. A tanárnő, Márta néni azonnal hívott minket: „Eszter, Anna nagyon sápadt, és panaszkodik a mellkasára.” Mire beértünk a kórházba, már alig kapott levegőt. Az orvosok azt mondták: valószínűleg vírusos szívizomgyulladás. De én csak Annát láttam, ahogy remegve kapaszkodik a kezembe.

Aztán jött az a pillanat. Anna szemei lecsukódtak, teste elernyedt. A világ megszűnt létezni körülöttem. Csak az imádság maradt: „Istenem, ne vedd el tőlem! Kérlek!” Gábor hangja is elveszett volt: „Miért pont velünk? Miért pont most?” A nővérek siettek ki-be, az orvosok egymásnak adták a kilincset. Anyám, aki vidékről rohant fel Pestre, csak annyit tudott mondani: „Eszterkém, erősnek kell lenned!”

Az idő elvesztette jelentését. Talán percek teltek el, talán órák. Egyszer csak csend lett. Dr. Kovács odalépett hozzánk: „Mindent megtettünk…” – kezdte, de én nem akartam hallani a végét. „Nem! Nem lehet vége!” – ordítottam. Gábor magához húzott, de én kiszakítottam magam a karjaiból és Annához rohantam. Hideg volt a keze.

Aztán – mintha csoda történt volna – Anna hirtelen nagyot lélegzett. A monitor újra pittyegett. Az orvosok döbbenten néztek egymásra. „Ez… ez ritka” – mondta dr. Kovács halkan. „De most már van remény.” Sírtam és nevettem egyszerre, Gábor is csak annyit tudott mondani: „Köszönöm… köszönöm…”

Az elkövetkező napokban minden perc ajándék volt. Anna lassan magához tért, de a családunkban valami örökre megváltozott. Anyám minden nap bejött hozzánk a kórházba, hozta a húslevest és a keresztet, amit még nagyanyámtól örököltünk. „Ez megvéd titeket” – mondta mindig.

De nem mindenki hitt a csodában. A bátyám, Zoli, aki mindig is szkeptikus volt, csak ennyit mondott: „Ez csak szerencse volt. Az orvosok mentették meg Annát.” Gábor viszont minden este imádkozott velem együtt az ágy mellett.

A családunkban feszültség támadt. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el hálát adni a templomba. Zoli viszont azt mondta: „Ne áltassuk magunkat! Ha nem lett volna ott az a defibrillátor…” Én pedig két tűz között őrlődtem: hittem is, féltem is.

Anna lassan felépült, de már sosem lett ugyanaz a vidám kislány. Sokszor rémálmok gyötörték: „Anya, mi van, ha megint nem kapok levegőt?” Éjszakánként odabújt hozzám és sírt. Gábor próbált erős maradni, de láttam rajta is a félelmet.

A barátaink közül többen eltávolodtak tőlünk. Sokan nem tudtak mit kezdeni a fájdalmunkkal és a csodával sem. A szomszédasszonyom, Ildikó néni csak annyit mondott: „Az ilyen dolgok próbára teszik az embert.” De voltak olyanok is – mint Judit barátnőm –, akik minden nap felhívtak: „Eszter, hogy bírod?” Néha azt válaszoltam: „Fogalmam sincs.” Máskor csak sírtam.

A legnehezebb az volt, amikor Annának vissza kellett mennie az iskolába. Féltem elengedni őt reggelente. A tanárok is aggódtak: „Ha bármi történik…” – mondta Márta néni –, „azonnal hívjuk magukat.” Anna pedig minden reggel rám nézett: „Anya, ugye most már minden rendben lesz?” És én hazudtam neki: „Igen, kicsim. Most már minden rendben lesz.” De belül rettegtem.

Azóta eltelt egy év. Anna egészségesebbnek tűnik, de bennem ott maradt a félelem és a hála keveréke. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csoda történt? Vagy csak szerencsénk volt? És vajon képes leszek-e valaha újra nyugodtan aludni?

Ti mit gondoltok? Léteznek csodák? Vagy mindent az orvostudomány magyaráz meg? Vajon egy ilyen élmény után lehet még ugyanúgy élni?