Amikor Anyósom Újra Férjhez Menne – Egy Család Széthullása Küszöbén

– Nem hiszem el, Ilona néni! Maga tényleg azt gondolja, hogy ez jó ötlet? – csúszott ki a számon, mielőtt még felfoghattam volna, mit mondok. A vasárnapi ebédlőasztal körül mindenki megdermedt. A húsleves gőze lassan szétoszlott a levegőben, de a feszültség ott maradt.

Anyósom, Ilona, csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel. – Miért ne lenne az? – kérdezte csendesen, de éreztem a hangjában a sértettséget.

Gábor, a férjem, azonnal közbelépett. – Eszter, kérlek… – suttogta, de már késő volt. Zsuzsa, Gábor húga, letette a kanalat.

– Mindig csak magadra gondolsz! – csattant fel rám. – Anyu végre boldog lehetne, és te ezt is el akarod venni tőle?

Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Nem akartam bántani senkit. Csak… csak annyira váratlanul ért az egész. Alig két éve halt meg az apósom, Lajos bácsi. Mindenki szenvedett utána, de főleg Ilona néni. Most meg itt ülünk, és ő bejelenti, hogy újra férjhez akar menni egy bizonyos Sándorhoz – akit alig ismerünk.

Aznap este Gábor némán ült mellettem a kanapén. A tévé halkan duruzsolt, de egyikünk sem figyelt rá.

– Miért kellett ezt mondanod? – kérdezte végül halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza. – Csak… félek. Mi lesz velünk? Mi lesz veled? Ha anyukád újra férjhez megy… minden megváltozik.

Gábor sóhajtott. – Lehet, hogy változik valami. De lehet, hogy jobb lesz neki. Nem akarom elveszíteni őt…

A következő hetekben minden találkozás kínossá vált. Ilona néni kerülte a tekintetemet. Zsuzsa nem szólt hozzám. Gábor próbált közvetíteni, de láttam rajta is a feszültséget.

Egyik este Ilona néni felhívott.

– Eszterkém – kezdte remegő hangon –, tudom, hogy nehéz ez mindenkinek. De én is ember vagyok. Magányos vagyok. Sándor kedves hozzám… és szeretném még egyszer átélni azt az érzést, hogy valaki fontos vagyok valakinek.

Hallgattam. Eszembe jutottak a saját szüleim: apám halála után anyám sosem akart új kapcsolatot. Mindig azt mondta: „Egy szerelem elég egy életre.” De vajon tényleg így van?

Másnap Zsuzsa keresett meg munka után.

– Tudod, Eszter – mondta fáradtan –, nekem is furcsa ez az egész. De anyu annyit szenvedett… Ha most boldog lehetne, miért ne engednénk neki?

– És ha Sándor csak kihasználja? – kérdeztem halkan.

– Akkor majd ott leszünk mellette. De legalább próbáljuk meg támogatni.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, Gábor lélegzetét hallgattam. Vajon tényleg csak magamra gondoltam eddig? Féltékeny vagyok? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem azt a családot, amit eddig ismertem?

A következő vasárnap újra összegyűltünk Ilona néninél. Sándor is ott volt: magas, ősz hajú férfi, kedves mosollyal és halk szóval.

– Tudom, hogy nehéz elfogadni engem – mondta csendesen –, de szeretem Ilonát. Nem akarom elvenni tőletek. Csak azt szeretném, ha boldog lenne.

Néztem Ilona nénit: az arcán ott volt valami új fény. Olyan volt, mintha újra fiatal lenne.

Végül megszólaltam:

– Bocsánatot kérek mindenkitől… főleg tőled, Ilona néni. Csak féltem… féltem attól, hogy elveszítek valamit… vagy valakit. De látom rajtad, hogy boldog vagy. És ez nekünk is fontos kell legyen.

Ilona néni odajött hozzám és átölelt.

– Köszönöm, Eszterkém – suttogta –, ez nagyon sokat jelent nekem.

A család lassan újra egymásra talált. Persze nem volt minden tökéletes: voltak viták, féltékenység és bizonytalanság is. De megtanultuk elfogadni egymást – hibákkal és félelmekkel együtt.

Most itt ülök a nappaliban, hallgatom Gábort és Zsuzsát nevetni a konyhában Ilona nénivel és Sándorral együtt. Arra gondolok: vajon tényleg csak egy szerelem jut egy életre? Vagy van jogunk újrakezdeni akkor is, ha mások ezt nehezen fogadják el?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudjátok érteni Ilona nénit… vagy ti is félnétek az újtól?