Amikor apa elment: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Hová mész? – kérdeztem remegő hangon, miközben apám a kabátját vette fel az előszobában. Az ajtóban állt, a kulcs már a zárban, és csak egy pillanatra nézett rám. A tekintetében nem volt harag, csak valami fáradt, üres szomorúság. Anyám a konyhában sírt, a húgom, Dóri pedig hangtalanul ült a kanapén, ölében szorongatva a plüssmackóját.

Nem kaptam választ. Apa becsukta maga mögött az ajtót, és az egész lakásban mintha megfagyott volna a levegő. Aznap este minden megváltozott. A csend olyan vastag volt, hogy szinte vágni lehetett. Anyám zokogása visszhangzott a falak között, Dóri pedig egyetlen hangot sem adott ki. Én csak ültem az ágyamon, és próbáltam felfogni, hogy ami eddig biztos volt – a családunk –, az most darabokra hullott.

Másnap reggel anyám szemei vörösek voltak, de próbált erősnek tűnni. – Megoldjuk – mondta halkan, miközben teát főzött. – Nem kell aggódni, Ádám. – De én tudtam, hogy hazudik. Az iskolában mindenki kérdezgetett: „Miért vagy ilyen csendes?” „Valami baj van otthon?” De nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el, hogy az apám egyik pillanatról a másikra eltűnt? Hogy mostantól minden más lesz?

A hétvégék voltak a legrosszabbak. Régen ilyenkor együtt kirándultunk a Normafánál vagy fociztunk a parkban. Most anyám egész nap dolgozott, hogy ki tudjuk fizetni az albérletet, én pedig próbáltam vigyázni Dórira. Ő egyre kevesebbet beszélt, esténként néha sírva ébredt fel. Egyszer hallottam, ahogy álmában azt suttogja: „Apa, ne menj el!”

Egyik este anyám későn ért haza. Fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.
– Sajnálom, hogy mostanában nem vagyok veletek eleget – mondta.
– Nem baj, anya – válaszoltam, de közben belül ordítani akartam: „Miért nem tudod visszahozni apát? Miért pont velünk történt ez?”

A családi ebédek is megszűntek. Karácsonykor csak hárman ültünk az asztalnál. Anyám próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy minden falat nehezére esik. Dóri ajándékbontás közben csak annyit kérdezett: – Apa mikor jön haza?
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom, kicsim – suttogta.

Az iskolában egyre nehezebben ment a tanulás. A tanárok aggódtak értem, de nem akartam beszélni róla senkinek. Egy nap azonban az osztályfőnököm, Katalin néni félrehívott.
– Ádám, ha szeretnél beszélgetni valakivel…
– Nincs semmi baj – vágtam rá gyorsan.
De persze volt baj. Minden este azon gondolkodtam, vajon mit rontottunk el. Talán ha nem veszekedtek volna annyit anyával… Talán ha én jobb gyerek lettem volna…

Egy tavaszi délután váratlanul csöngettek. Apa állt az ajtóban. Nem hozott virágot vagy ajándékot, csak állt ott zavarodottan.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Anyám először nemet akart mondani, de végül beengedte. Dóri azonnal odarohant hozzá és átölelte.
– Hiányoztál! – sírta el magát.
Apa csak simogatta a fejét.
– Sajnálom…

Leültünk mindannyian a nappaliban. Apa elmondta, hogy új életet kezdett egy másik városban, de nem tudja elfelejteni minket. Anyám csak némán bólintott.
– Miért mentél el? – kérdeztem végül.
Sokáig hallgatott.
– Elfáradtam… Nem tudtam már jól csinálni semmit… Azt hittem, így jobb lesz mindenkinek…

Nem értettem. Hogy lehet jobb valakinek azzal, hogy magára hagyja a családját? Dóri csak annyit mondott: – Maradj itt!
De apa azt felelte: – Nem tudok… De szeretlek titeket.

Azóta ritkán látjuk őt. Néha felhív telefonon, néha ír egy üzenetet. Anyám lassan újra mosolyogni kezdett, Dóri is többet beszél már. Én még mindig keresem a válaszokat: vajon tényleg jobb lett így? Meg lehet bocsátani annak, aki elhagyott minket? Vagy örökre hiányozni fog valami belőlünk?

Néha azon gondolkodom: ha újra találkoznánk mindannyian egy asztalnál, vajon képesek lennénk-e úgy nevetni, mint régen? Ti mit gondoltok: lehet-e újra teljes egy család, ha egyszer széthullott?