Amikor Apa Hazatért – Egy Igazi Apa Jelentése
– Miért nem jössz haza soha időben? – kiáltotta anyám, Éva, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében egy félig kiürült teásbögrével. Az ajtóban álltam, négyévesen, pizsamában, és csak annyit értettem az egészből, hogy apa megint késik. Tamás, az apám, mindig sietett valahová. Egyik nap Bécsben tárgyalt, másnap már Debrecenben volt egy új üzlet miatt. A lakásunkban állandóan ott lebegett a hiánya – a cipője az előszobában, a borotvája a fürdőszobában, de ő maga csak ritkán.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy anyám sír. Aznap este Tamás már nem jött haza. Napokig vártuk, aztán egy este leültetett maga mellé a kanapéra.
– Kicsim, apának most el kell mennie egy időre – mondta halkan. – De mindig szeretni fog téged.
Nem értettem. Csak azt tudtam, hogy valami végleg megváltozott. Anyám szemei karikásak voltak, a hangja fáradt. Aztán Tamás elköltözött. Hosszú hetekig csak telefonon beszéltünk, de azok a beszélgetések is egyre rövidebbek lettek.
Az életünk lassan új kerékvágásba állt. Anyám minden reggel kézen fogott és elvitt az óvodába. Egy nap azonban egy idegen férfi jelent meg értünk: magas volt, szemüveges, és kedvesen mosolygott rám.
– Szia! Gábor vagyok – mutatkozott be. – Anyukád barátja.
Eleinte idegenkedtem tőle. Nem értettem, mit keres nálunk ez a férfi. De Gábor türelmes volt. Minden este mesét olvasott nekem – nem csak úgy odavetve, hanem hangokat utánozva, viccesen grimaszolva. Együtt építettünk legóvárat a nappali szőnyegén, és amikor beteg lettem, ő főzte nekem a húslevest.
Az iskolában sokszor csúfoltak: „Neked két apád van?” – kérdezték gúnyosan a többiek. Zavart voltam. Tamás néha felhívott, néha meglátogatott hétvégente, de mindig sietett vissza az új családjához vagy a munkájához. Gábor viszont ott volt minden szülőin, minden focimeccsen.
Egyik este anyám és Gábor összevesztek. Hallottam, ahogy anyám sírva mondja:
– Nem akarom, hogy úgy járjon, mint velem! Nem akarom, hogy csalódjon benned is!
Gábor csendesen válaszolt:
– Éva, én nem megyek sehová. Szeretem őt is, téged is.
Aznap este Gábor bejött hozzám lefekvés előtt.
– Tudod – kezdte halkan –, nem én vagyok az igazi apukád. De ha szeretnéd, lehetek neked apa.
Nem válaszoltam rögtön. Csak néztem rá: ott ült az ágyam szélén, fáradtan mosolygott rám. Akkor először éreztem azt a biztonságot, amit addig csak Tamás mellett ismertem.
Az évek teltek. Gábor tanított biciklizni, ő segített felkészülni az érettségire is. Amikor először szerelmes lettem és összetörték a szívem, ő ült le mellém egy bögre kakaóval.
– Tudod – mondta –, néha azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretünk. De ettől még nem szabad bezárkózni.
Közben Tamással egyre ritkábban találkoztam. Egy alkalommal eljött az érettségi bankettre – elegáns öltönyben jelent meg, hozott egy drága órát ajándékba.
– Fiam – mondta büszkén –, te aztán tényleg ügyes vagy!
De amikor körülnéztem a teremben, láttam Gábort is: hátul állt szerényen, csendben tapsolt nekem. Akkor döbbentem rá: nem az számít igazán, ki adott életet nekem – hanem ki volt ott velem minden fontos pillanatban.
A családunkban sosem volt könnyű beszélni az érzésekről. Egy nyári estén mégis összegyűltünk a teraszon: anyám sütötte a palacsintát, Gábor pedig vicceket mesélt. Hirtelen kibukott belőlem:
– Gábor… te vagy az igazi apám?
Elhallgatott mindenki. Anyám szeme könnyes lett.
Gábor csak ennyit mondott:
– Az vagyok, ha te is úgy akarod.
Aznap este először hívtam őt apának.
Most felnőttként visszanézve tudom: az apaság nem vér kérdése. Az igazi apa az, aki ott van melletted jóban-rosszban; aki megfogja a kezedet akkor is, amikor mindenki más elengedné.
Vajon hányan vannak még Magyarországon olyan gyerekek és felnőttek, akiknek választaniuk kell két apa között? És vajon hányan merik kimondani: „Te vagy az igazi apám”?