Amikor az ajtók zárva maradnak: Anna, Lilla és az elveszett bizalom története

– Anna, kérlek, ne hagyj kint! – Lilla hangja remegett a viharban, miközben az esőcseppek doboltak a bejárati ajtón. Az egész testem megfeszült. Anyám a konyhából kiáltott: – Ki az ilyenkor? Zárva marad az ajtó, Anna! – Dániel, a férjem, már ott állt mellettem, karját keresztbe fonta. – Nem engedhetjük be. Tudod, milyen helyzetben van most. Nem akarok bajt a házban.

A szívem majd’ megszakadt. Lilla volt az egyetlen, aki mellettem állt, amikor apám meghalt. Ő volt az, aki hajnalig velem maradt a kórházban, amikor a kisfiamat elvesztettem. Most pedig ott állt az ajtónk előtt, ronggyá ázva, kétségbeesetten.

– Anna! – kiáltotta újra. – Csak egy éjszakára! Megígérem, holnap elmegyek!

Dániel hangja halkabb lett, de határozott: – Nem akarom, hogy a gyerekek lássák így. Nem tudjuk, mibe keveredett. Nem vállalhatjuk a kockázatot.

Az ujjam már a kilincsen volt. A szívem azt súgta: engedd be! De Dániel tekintete jéghideg volt. Anyám is odajött: – Anna, gondolj a családodra! Nem vagy felelős érte.

A vihar egyre erősebben tombolt. Lilla zokogása összemosódott az esővel. Végül elengedtem a kilincset. Hallottam, ahogy Lilla léptei eltávolodnak az ajtótól. Aztán csend lett.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, miközben Dániel halkan horkolt mellettem. Vajon mi történt Lillával? Hová ment? Megbocsátja valaha ezt nekem?

Másnap reggel a telefonon üzenet várt: „Ne haragudj rám, Anna. Tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztalak. De most már nincs visszaút.” A szívem összeszorult. Próbáltam hívni, de nem vette fel.

Napokig nem hallottam róla semmit. A városban pletykák kezdtek terjedni: Lillát látták a vasútállomáson, egyedül, összetört arccal. Mások azt mondták, elutazott Pestre szerencsét próbálni. Mindenki tudta, hogy Lilla férje bántalmazta őt – de senki sem segített igazán.

A családom megkönnyebbült volt: „Jobb így, Anna!” – mondta anyám. „Nem kell belekeveredni más bajába.” Dániel is megnyugodott: „A gyerekek biztonsága az első.” De én minden este Lillára gondoltam.

Egy hónappal később egy levél érkezett Pestről. Lilla írta: „Anna, tudom, hogy szerettél volna segíteni. De abban a pillanatban éreztem, hogy végleg elveszítettem valakit, akiben bíztam. Nem haragszom rád – csak fáj.” A levél végén csak ennyi állt: „Vigyázz magadra és a családodra. Én is megpróbálok újrakezdeni.”

A levél napokig ott hevert az asztalon. Néha újraolvastam, és mindig sírtam közben. Próbáltam magyarázatot találni: tényleg felelős vagyok érte? Vagy tényleg csak a családomat védtem? Vajon lehet-e egyszerre jó barát és jó anya lenni?

Egy este Dániel rám nézett vacsora közben: – Még mindig haragszol rám emiatt? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Csak azt tudom, hogy valami örökre megváltozott bennem.

A gyerekek néha kérdezik: „Miért nem jön már Lilla néni?” Ilyenkor csak annyit mondok: „Elutazott.” De belül tudom: én zártam ki őt az életemből.

Azóta is minden viharos éjszakán eszembe jut az a pillanat az ajtó előtt. Vajon mit tettem volna másképp? Vajon lehet-e helyrehozni azt, amit egyetlen döntés tönkretett?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak ajtók, amelyek örökre zárva maradnak?