Amikor az anyaság fájni kezd: Zsuzsa vallomása Újpestről
– Miért nem hívsz fel soha, Dóri? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. A vonal másik végén csend volt, csak a háttérben hallottam valami idegen zajt – talán egy villamos csilingelését.
– Anya, most nem érek rá, dolgozom – felelte végül a lányom türelmetlenül. – Majd hétvégén beszélünk, jó?
Letettem a telefont, és éreztem, ahogy a csend rám nehezedik. Az egész lakásban csak az óra kattogása hallatszott. Régen, amikor még mindhárom gyerekem itthon volt – Dóri, Ádám és Gergő –, sosem volt ilyen csend. Mindig szólt valami: veszekedés a fürdőszobáért, nevetés a nappaliban, vagy csak az ismerős zsongás, amitől otthon volt otthon.
Most viszont minden szobában üresség lakik. A fiúk már régóta külföldön dolgoznak – Ádám Németországban, Gergő pedig Angliában próbál szerencsét –, Dóri pedig itt van ugyan Budapesten, de mintha egy másik világban élne. Néha úgy érzem, mintha mindhárman elfelejtettek volna.
A férjem, Laci három éve halt meg. Azóta minden nap egy kicsit nehezebb. Akkoriban még azt hittem, hogy majd a gyerekeim tartanak életben, de mostanra rájöttem: ők is csak vendégek lettek az életemben.
A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran átjön egy kávéra. Ő is özvegy, de valahogy mindig vidámabb nálam.
– Zsuzsa, ne hagyd el magad! – mondja ilyenkor. – Menj el sétálni, csinálj valamit magadért!
De mit csinálhatnék? Egész életemben anya voltam. Reggelente korán keltem, főztem, mostam, dolgoztam a könyvelőirodában, este pedig leültem leckét írni a gyerekekkel. Most meg… csak ülök itt.
Egyik este Dóri váratlanul beállított. Az ajtóban állt, kabátban, arcán fáradt mosollyal.
– Anya, hoztam neked egy kis süteményt – mondta.
– Gyere be! – mondtam izgatottan. – Olyan régen láttalak!
Leültünk a konyhában. Próbáltam beszélgetni vele: kérdeztem a munkájáról, a barátjáról, de csak rövid válaszokat kaptam.
– Tudod, anya – mondta egyszer csak –, nekem is nehéz mostanában. Sokat dolgozom, alig van időm magamra.
– De én mindig itt vagyok neked! – mondtam halkan.
– Tudom… csak… néha úgy érzem, hogy túl sokat vársz tőlem.
Ez úgy szíven ütött, hogy percekig nem tudtam megszólalni. Túl sokat várok? Talán tényleg így van. Talán túl sokat akarok visszakapni abból a szeretetből és törődésből, amit adtam.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még mindenki együtt volt. A karácsonyok illata, amikor Laci feldíszítette a fát és a fiúk összevesztek azon, ki rakja fel a csúcsdíszt. Dóri mindig duzzogva vonult félre ilyenkor – már akkor is különc volt.
Másnap reggel elhatároztam: változtatok valamin. Felhívtam Marika nénit.
– Elmegyünk sétálni a Duna-partra? – kérdeztem.
– Hát persze! – felelte lelkesen.
A séta közben Marika néni mesélt a saját gyerekeiről is. Neki is mind külföldön élnek.
– Tudod, Zsuzsa – mondta –, mi már nem vagyunk fontosak nekik úgy, mint régen. De ez nem baj! Most magunkra kell gondolni.
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyi lenne az élet? Felneveljük őket, aztán marad az üresség?
Egy héttel később Ádám felhívott videón Németországból.
– Szia anya! Hogy vagy?
– Jól vagyok – hazudtam mosolyogva. – És te?
– Sokat dolgozom… de jól vagyok. Majd jövő hónapban hazamegyek pár napra.
Letettem a telefont és sírtam. Nem tudom már eldönteni: örömömben vagy bánatomban.
Aztán egy este Gergő is jelentkezett Angliából.
– Anya… ne haragudj, hogy ritkán hívlak. De tudod… itt minden olyan gyorsan történik.
– Nem haragszom – mondtam halkan. – Csak hiányzol.
Azóta próbálok új életet kezdeni. Jelentkeztem egy nyugdíjas klubba is; ott legalább beszélgethetek másokkal. Néha elmegyek színházba vagy kiállításra Marika nénivel. De minden este ugyanaz a kérdés motoszkál bennem: ki vagyok én most? Ha már nem vagyok senki anyja igazán… akkor mi marad belőlem?
Talán egyszer megtalálom erre a választ. Vagy talán nem is kell választ találni – csak élni kell tovább valahogy.
Ti mit gondoltok? Lehet újra önmagunkra találni akkor is, ha már minden megváltozott körülöttünk?