Amikor az anyós dönt helyettünk: Egy határhúzás története a magyar valóságban

– Nem, ezt nem teheted meg velünk, Anikó! – csattant fel az anyósom hangja a nappalinkban, miközben a férjem, Gábor, csak némán bámulta a padlót. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. A sógorom, Peti, ott ült a kanapén, és úgy nézett rám, mintha én lennék minden baja forrása.

Az egész egy szombat délután kezdődött, amikor anyósom, Ilona néni, bejelentette: „Peti mostantól nálatok fog lakni. Neki is jár egy kis nyugalom, és ti úgyis ketten vagytok csak ebben a nagy lakásban.” Mintha csak egy bútordarabról döntene. Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Éreztem, hogy minden izmom megfeszül.

– Ilona néni, mi ezt nem beszéltük meg – próbáltam higgadt maradni. – Ez a mi otthonunk is.

– Ne légy önző, Anikó! – vágott vissza az anyósom. – Petinek most szüksége van rátok. Ti vagytok a családja!

Azt hittem, Gábor majd mellém áll, de csak motyogott valamit arról, hogy „majd megbeszéljük”. Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én vagyok az önző? Miért érzem úgy, hogy mindenki más igénye fontosabb az enyémnél?

Peti végül beköltözött. Az első hetekben próbáltam alkalmazkodni: főztem rá is, elpakoltam utána, de egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját otthonomban. Peti egész nap a gép előtt ült, hangosan játszott vagy telefonált. Ha szóltam neki, hogy halkabban legyen, csak legyintett: „Ez most nekem kell, Anikó.”

Egy este Gáborral próbáltam beszélni:

– Nem bírom tovább ezt így! – fakadtam ki. – Ez már nem az otthonom.

– Anyám csak jót akar – válaszolta fáradtan. – Petinek most nehéz időszaka van.

– És nekem? Nekünk? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Gábor hallgatott. A csend közöttünk egyre vastagabb falat emelt.

A családi ebédeken Ilona néni minden alkalommal odaszúrt valamit: „Bezzeg régen a család összetartott! Ma már mindenki csak magára gondol.” A sógornőm is beszállt: „Anikó, te mindig olyan rideg vagy. Nem lehetne egy kicsit megértőbb?”

Egyik este Peti részegen jött haza. Zörgette az ajtót, felverte az egész házat. Másnap reggel rám förmedt:

– Miért nem hagytad nyitva az ajtót? Tudod jól, hogy nincs kulcsom!

– Peti, ez nem hotel! – csattantam fel végre. – Itt mindenkinek vannak szabályai.

Gábor ekkor először állt mellém:

– Elég volt! Ez Anikó otthona is. Ha nem tudsz alkalmazkodni, keresned kell másik helyet.

Peti megsértődött és napokig nem szólt hozzánk. Ilona néni persze azonnal hívott:

– Hogy tehettétek ezt vele? Hát nincs bennetek semmi együttérzés?

– Ilona néni – mondtam remegő hangon –, nekem is jogom van jól érezni magam a saját otthonomban.

A telefon másik végén csend lett. Talán először értette meg, hogy én is ember vagyok.

Végül Peti elköltözött egy barátjához. A lakásban újra csend lett, de a családi viszonyok megváltoztak. Ilona néni hónapokig nem beszélt velem rendesen. Gáborral sokat veszekedtünk még utána is: vajon tényleg helyesen tettük? Vajon lehet-e egyszerre jó feleségnek és jó menynek lenni?

Most itt ülök a nappaliban és hallgatom a csendet. Néha még mindig bűntudatom van. De azt is érzem: végre újra otthon vagyok.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik úgy nap mint nap, hogy mások elvárásai fontosabbak a saját békéjüknél? Ti mit tennétek a helyemben?