Amikor az anyósod egy vödör túlnőtt uborkát hoz: Egy nyár a családi összehasonlítások árnyékában

– Megint te kaptad a nagyokat, látod? – súgta oda anya, miközben az erkélyről figyeltük, ahogy anyósom két vödörrel egyensúlyoz fel a lépcsőn. Az egyik tele volt tökéletes, apró uborkákkal, amit természetesen Zsuzsi, a sógornőm kapott. A másikban azok a túlnőtt, kemény és görbe példányok voltak – nekem szánva.

– Tessék, Réka, neked hoztam! Te úgyis tudod, mit kell ezekkel csinálni! – mondta anyósom hangosan, mintha valami kincset adna át. Éreztem, ahogy elönti az arcomat a forróság. Zsuzsi mosolygott, hálásan megköszönte, és már sorolta is, mennyi mindent fog eltenni télire. Én csak bólintottam, és csendben bevonszoltam a vödröt a konyhába.

Nem tudtam nem észrevenni azt a pillantást, amit anyósom és Zsuzsi váltottak. Mintha mindig én lennék az, aki a maradékot kapja – azt, amit más már nem akar. Mindig nekem kell bizonyítanom, hogy érek valamit, hogy tudok valamit. Gyerekkoromban anya mindig azt mondta: „Csak tűrj és hallgass, ilyen az élet.” De én nem akartam többé hallgatni.

Este, amikor Bence hazaért a munkából, csak ennyit kérdezett:

– Mi lesz ezekkel? – bökött fejével a vödör felé.

– Nem tudom. Talán kidobom. Vagy odaadom Marika néninek a tyúkjainak – válaszoltam közömbösen.

Bence vállat vont:

– Hagyd csak, tudod milyen az anyám. Neki mindig mindenki más jobb nálunk.

De ez nem volt ilyen egyszerű. Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A fejemben visszhangoztak anyósom szavai: „Zsuzsi mindig olyan rendes, mindene patika… És te?” Mindig csak az összehasonlítás. Mindig az érzés, hogy nem vagyok elég jó.

Másnap Zsuzsi átjött kávézni. Leült az asztalhoz, én kitöltöttem neki egy pohár szörpöt.

– Tudod, Réka, anyukád mindig azt mondta nekem gyerekkorunkban, hogy te vagy a legokosabb köztünk. És tényleg így gondolom. Tudod mit csinálj azokkal az uborkákkal? Csinálj belőlük lecsót! – nevetett fel.

Ránéztem meglepetten.

– Lecsót uborkából? Ilyet még nem hallottam.

– Próbáld ki! Vagy töltsd meg őket darált hússal, mint a paprikát. Ki mondta, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogy mások?

Aznap este eldöntöttem: adok egy esélyt ezeknek a szerencsétlen uborkáknak. Behívtam a gyerekeket a konyhába, együtt pucoltuk őket – nevettünk a furcsa formákon, mindegyiknek nevet adtunk. Bence előkotorta nagymama régi receptes füzetét is; találtunk benne egy receptet uborkalekvárra – olyat még sosem ettünk.

Ahogy főztünk, a konyhát betöltötte valami régi illat – gyerekkorom nyarai jutottak eszembe, amikor még együtt raktuk el a télirevalót: anya, apa, öcsém és én – mindegy volt, milyen az uborka.

Néhány óra múlva ott sorakozott pár üveg különleges lekvár az asztalon – és még több közös emlék. A gyerekek büszkén nézték a művüket; Bence átölelt:

– Látod? Nem az számít, mit kapsz – hanem hogy mit hozol ki belőle.

De ezzel még nem ért véget a dráma. Következő hétvégén családi ebéd volt anyósomnál. Zsuzsi büszkén tette le az asztalra a tökéletes savanyú uborkáit; én letettem melléjük egy üveg saját készítésű lekvárt.

Anyósom felhúzta a szemöldökét:

– Uborkalekvár? Ilyet még sosem ettem…

– Kóstolja meg! – mondtam nyugodtan.

Mindenki vett egy kanállal. Egy pillanatra csend lett.

– Ez… tényleg finom! – mondta Zsuzsi őszintén meglepve.

Anyósom nem szólt semmit – de láttam, hogy újra mer magának.

Később odajött hozzám mosogatás közben.

– Tudod, Réka… Nem akartam rosszat azokkal az uborkákkal. Csak… én nem mindig tudom kimutatni, ha fontos vagy nekem. Te olyan ügyes vagy. Azért adtam neked őket.

Gombóc nőtt a torkomban. Először éreztem úgy hosszú idő után, hogy nincs bennem harag iránta.

Aznap este kiültem Bencével az erkélyre.

– Tudod – mondtam halkan –, lehet, hogy sosem leszek Zsuzsi anyád szemében. De talán nem is kell annak lennem. Talán elég csak önmagamnak lenni – minden túlnőtt uborkámmal és őrült ötleteimmel együtt.

Bence homlokon csókolt:

– Pontosan így van.

A csillagos eget néztem és eltűnődtem: Vajon hányan élünk még mások elvárásainak árnyékában? És mennyi idő kell ahhoz, hogy rájöjjünk: pont úgy vagyunk értékesek, ahogy vagyunk?