Amikor az apaság teherré válik – Egy anya újrakezdése a válás után

– Miért kiabálsz velem már megint? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a bögrével, amit percekkel később dühösen az asztalra csapott.

– Mert nem értesz meg! – szinte kiabáltam vissza, de a hangom remegett. – Nem rólam van szó, hanem a fiúkról! Nem látod, mennyire hiányzol nekik?

Aztán csak egy nagy sóhaj, egy utolsó pillantás, és Gábor kiviharzott az ajtón. A bejárati ajtó csattanása még sokáig visszhangzott a fejemben. Ott álltam a konyhában, a csendben, amit csak a hűtő zúgása tört meg. A fiúk – Bence és Marci – a szobájukban voltak, de tudtam, hogy mindent hallottak.

A válásunk után azt hittem, képesek leszünk együttműködni. Hogy Gábor ugyanúgy része marad a gyerekek életének, mint korábban. De ahogy teltek a hónapok, egyre ritkábban jött el hozzájuk. Először csak lemondta a hétvégéket, aztán már a születésnapokat is elfelejtette. A fiúk eleinte reménykedtek, minden alkalommal kiöltöztek, amikor jönnie kellett volna. Mostanra már csak csendben ülnek az ablaknál, és nézik az utcát.

Egyik este Marci odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye apa nem haragszik ránk? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék? Hogy az apjuk egyszerűen belefáradt az apaságba? Hogy túl nagy teher lett neki két gyerek? Helyette csak megsimogattam a haját.

– Nem, kicsim. Apa szeret titeket. Csak most nehéz neki minden.

De magamban tudtam: Gábor már nem akar teljes munkaidős apa lenni. Az új barátnője, az új élete fontosabb lett számára. És én maradtam itt két összetört szívű fiúval és egy romokban heverő élettel.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Judit néni, többször is megkérdezte:

– Minden rendben otthon, Zsuzsa?

Csak bólintottam. Nem akartam beszélni róla. A kollégáim is furcsán néztek rám, amikor sírva jöttem ki a mosdóból. De senki sem értette igazán, milyen érzés az, amikor egyedül kell mindent megoldani: a reggeli rohanást, az iskolai szülői értekezleteket, a betegségeket, a házi feladatokat.

Egyik nap Bence dühösen vágta be maga mögött a szobaajtót.

– Utállak! – kiabálta nekem. – Minden miattad van! Apa azért ment el, mert te mindig veszekedtél vele!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Csak fáj neki is. De akkor is fájt hallani.

Az anyukám próbált segíteni.

– Zsuzsikám, erősnek kell lenned! A gyerekeknek most rád van szükségük leginkább.

De néha úgy éreztem, én is csak egy gyerek vagyok ebben az egészben. Egy elveszett kislány, aki nem tudja, merre tovább.

A hétvégék lettek a legnehezebbek. Amikor más családok együtt mentek kirándulni vagy fagyizni a Margitszigeten, mi hárman ültünk otthon és próbáltuk elütni az időt. Néha elmentünk moziba vagy játszótérre, de mindig ott lógott felettünk valami kimondatlan szomorúság.

Egy alkalommal Gábor mégis eljött. Hoztak neki egy új autót, és azt akarta megmutatni Bencének és Marcinak. A fiúk izgatottan rohantak le hozzá az utcára. Én az ablakból néztem őket. Gábor mosolygott, de láttam rajta: csak szerepet játszik. Tíz perc múlva már indult is tovább.

Aznap este Marci sírva fakadt.

– Anya, miért nem marad itt apa? Miért nem akar velünk lenni?

Nem tudtam válaszolni. Csak öleltem őket és próbáltam elhitetni velük – és magammal is –, hogy egyszer minden jobb lesz.

A barátnőim próbáltak kimozdítani.

– Gyere el velünk szaunázni vagy moziba! – mondta Kata.

De én nem tudtam elengedni magam. Folyton azon járt az eszem: vajon mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó feleség? Miért nem tudtam megtartani Gábort?

Egy este Bence odajött hozzám.

– Anya… ugye te sosem hagysz el minket?

Akkor értettem meg igazán: nekem kell erősnek lennem helyettük is. Nekem kell újra felépítenem az életünket.

Elkezdtem apró lépésekkel változtatni: közös vacsorák, társasjáték esték, hétvégi kirándulások – még ha csak hármasban is. Próbáltam megtalálni az örömöt azokban a pillanatokban, amik még megmaradtak nekünk.

Néha még most is felébredek éjszaka arra gondolva: vajon Gábor valaha megbánja-e azt, amit tett? Vajon a fiúk valaha megbocsátanak neki? És én… én valaha újra boldog leszek?

Talán nincs mindenre válaszom. De egy dolgot biztosan tudok: nem adhatom fel. Mert ha én feladom, akkor ők is elvesznek.

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet feldolgozni azt, amikor valaki hátat fordít a családjának?”