Amikor az após beköltözött: Egy család határainak próbája

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Zoli! – sziszegtem a konyhában, miközben a kisfiam, Marci, a lábam körül toporgott. Az ablakon túl novemberi szürkeség nyomta rá bélyegét a napra, de bennem valami sokkal sötétebb kavargott.

Aznap reggel, amikor az apósom, Lajos bácsi, megérkezett a háromszobás lakásunkba, mintha egy idegen költözött volna be az életünkbe. A férjemmel hat éve vagyunk házasok, és bár voltak nehézségeink – pénzügyi gondok, bizalmi válságok, munkahely elvesztése –, mindig egymás mellett álltunk. Most azonban úgy éreztem, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közénk.

Lajos bácsi vidékről jött, miután a házát el kellett adnia. „Csak öt hónap, amíg elintézem a dolgaimat” – mondta az első este, miközben a nappaliban letelepedett a kanapéra. De már az első napokban kiderült: nem lesz könnyű együttélni.

– Régen nem így nevelték a gyerekeket – jegyezte meg Lajos bácsi, amikor Marci hisztizni kezdett vacsora előtt. – Egy pofon megoldaná.

– Nálunk nem így megy – válaszoltam halkan, de belül forrtam. Zoli csak lesütötte a szemét.

A napok egyre feszültebbek lettek. Lajos bácsi mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, hogyan nevelem a gyereket. Még azt is szóvá tette, hogy túl sokat dolgozom otthonról.

– Régen az asszony dolga volt a háztartás, nem a munka! – mondta egy este, amikor későig gépeltem a laptopomon.

Zoli próbált közvetíteni, de láttam rajta, hogy ő is szenved. Gyerekkora óta csak az apja maradt neki, és most úgy érezte, kötelessége segíteni neki. De közben én is ott voltam – és Marci is.

Egy este, amikor Marci már aludt, kitört belőlem:

– Nem bírom tovább! Ez nem élet! Nem érzem magam otthon ebben a lakásban!

Zoli csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Tudom. De mit tehetnék? Az apámnak nincs hova mennie.

– És nekünk? Nekünk van hova menni? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

A következő hetekben minden nap újabb konfliktust hozott. Lajos bácsi reggelente hangosan kapcsolta be a rádiót, amikor Marci még aludt. A fürdőszobában mindig ő volt előbb, és soha nem húzta le maga után a vizet. Az ebédlőasztalnál állandóan panaszkodott: „Bezzeg az én időmben…”

Egy vasárnap délután anyám hívott telefonon.

– Kislányom, mi van veletek? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Minden rendben – hazudtam automatikusan. De anyám átlátott rajtam.

– Ha kell, gyertek át hozzánk pár napra. Nem kell mindent egyedül elviselned.

Letettem a telefont és sírtam. Zoli odajött hozzám és átölelt.

– Sajnálom – mondta halkan. – Talán tényleg el kéne mennetek pár napra.

De nem akartam menekülni a saját otthonomból. Ez volt az én lakásom is! Miért nekem kellene elhagynom?

Egyik este Lajos bácsi és Zoli összevesztek. Az apja azt mondta:

– Ha nem bírod ezt a nőt, fiam, még mindig dönthetsz másképp!

Zoli felpattant:

– Apa! Elég volt! Ez az én családom!

Lajos bácsi megsértődött és bezárkózott a szobájába. Éjszaka Zoli odabújt hozzám:

– Nem akarom elveszíteni sem téged, sem apámat. De nem tudom, hogy lehet ezt jól csinálni.

A következő napokban próbáltam beszélgetni Lajos bácsival.

– Tudom, hogy nehéz lehet most magának is – mondtam egyszer óvatosan. – De nekünk is alkalmazkodni kell. Próbáljunk meg együttműködni.

Csak morgott valamit az orra alatt.

Közben Marci egyre nyugtalanabb lett. Éjszakánként felriadt, nappal hisztisebb volt. Egyik este odabújt hozzám:

– Anya, mikor megy el a papa?

Nem tudtam mit mondani neki.

A karácsony közeledtével mindenki idegesebb lett. Az ünnepi készülődés helyett csak veszekedések voltak. Egy este Zoli leült velem beszélgetni.

– Lehet, hogy keresünk apának egy albérletet – mondta halkan. – Nem akarom tovább ezt az egészet.

Megkönnyebbültem, de bűntudatom is volt. Hiszen Lajos bácsi is csak ember: elvesztette az otthonát, magányos volt. De mi lesz velünk?

Végül januárban Lajos bácsi elköltözött egy kis albérletbe a közelben. Aznap este Zolival csendben ültünk egymás mellett.

– Sajnálom – mondta újra. – De most már csak mi vagyunk.

Néztem Marcit, ahogy békésen aludt. Vajon helyesen tettük? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önvédelem között? Ti mit tettetek volna a helyemben?