Amikor az esküvői számla összetörte az álmainkat – Egy szerelem próbája a pénz árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondjátok! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a jegyesem, Eszter szülei előtt próbáltam nyugodt maradni. Az asztalon ott hevert a frissen kinyomtatott esküvői költségvetés, rajta minden tétel: terem, vacsora, zenekar, fotós. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt.

Eszter apja, László, lesütötte a szemét. – Sajnálom, András, de most egyszerűen nem tudjuk vállalni. A vállalkozásom bajba került, és minden tartalékunkra szükségünk van.

Eszter anyja, Ilona is csak bólintott. – Tudod, mennyire szerettük volna támogatni az esküvőtöket, de most… – elcsuklott a hangja.

Eszter mellettem ült, az ujjait tördelte. Láttam rajta a csalódottságot és a szégyent. Az egész testem remegett a dühtől és a tehetetlenségtől. Hónapok óta terveztük az esküvőt, minden apró részletet megbeszéltünk. Eszter szülei már tavaly megígérték, hogy segítenek – most pedig minden összeomlani látszott.

Hazafelé menet Eszter csendben sírt az autóban. Próbáltam vigasztalni, de magam is kétségbe voltam esve. – Megoldjuk valahogy – mondtam halkan, de nem hittem benne igazán.

Otthon leültünk a kanapéra, és elővettük a költségvetést. – Nézd meg ezt – mutattam rá a legnagyobb tételekre. – A terem bérlése 600 ezer forint, a vacsora fejenként 12 ezer. Ha mindent lefaragunk… talán egy kisebb esküvő?

Eszter megrázta a fejét. – Én mindig nagy esküvőről álmodtam. A családom, a barátaink… Nem akarok lemondani erről.

– De miből fizetjük ki? Nekem sincs ennyi félretett pénzem. És ha hitelt veszünk fel? – kérdeztem.

– Hitelt? Egy esküvőért? – nézett rám döbbenten. – Ez őrültség!

Napokig csak erről beszéltünk. Egyik este Eszter anyja felhívott.

– Drágám, ne haragudjatok ránk! Tudom, mennyire fontos nektek ez az esküvő… Talán elég lenne egy szerényebb ünnepség?

Eszter sírva tette le a telefont. – Anyám sosem ért meg engem! Mindig mindent le akarnak egyszerűsíteni… Nekik nem számítanak az álmok!

A feszültség egyre nőtt közöttünk. Egyik este hangosan összevesztünk.

– Miért nem tudod elfogadni, hogy most másképp kell csinálnunk? – kérdeztem ingerülten.

– Mert neked mindegy! Neked sosem voltak nagy álmaid! – vágta vissza Eszter.

– Ez nem igaz! Csak nem akarom adósságba verni magunkat egy nap miatt!

– Akkor talán nem is akarsz igazán feleségül venni! – kiáltotta.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Napokig alig beszéltünk egymással. A munkahelyemen is szétszórt voltam; kollégám, Gábor meg is jegyezte:

– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.

– Hosszú történet – sóhajtottam.

Egyik este Eszter apja váratlanul beállított hozzánk.

– András, beszélhetnénk? – kérdezte félénken.

Leültünk a konyhában.

– Tudom, hogy csalódást okoztunk nektek. De hidd el, nekem is fáj. Mindig azt akartam, hogy Eszter boldog legyen… De most tényleg nincs miből segítenünk. Azt javaslom, gondoljátok át: mi fontosabb? Az esküvő pompája vagy az együtt töltött élet?

Sokáig gondolkodtam ezen az estén. Eszterrel végül leültünk beszélgetni.

– Szeretlek – mondtam neki halkan. – De félek attól, hogy ez az egész tönkreteszi a kapcsolatunkat.

Eszter rám nézett könnyes szemmel. – Én is szeretlek… Csak annyira fáj, hogy minden álom szertefoszlott.

Végül kompromisszumot kötöttünk: megtartjuk az esküvőt egy kis vidéki vendégházban, csak a legközelebbi családtagokkal és barátokkal. Nem lesz zenekar, csak egy bluetooth hangszóró; nem lesz drága vacsora, hanem bográcsozás az udvaron.

A nagy nap végül mégis gyönyörű lett. Eszter ragyogott a fehér ruhájában, én pedig úgy éreztem: minden nehézség ellenére jó döntést hoztunk.

De még hónapokkal később is ott motoszkált bennem a kérdés: vajon tényleg ennyire törékeny a szerelem? Elég erős lehet-e két ember kapcsolata ahhoz, hogy túlélje a pénzügyi gondokat és családi elvárásokat?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindent túlélhet egy kapcsolat? Vagy vannak álmok, amiket jobb elengedni?