Amikor az igazság fáj: Egy apa harca a fiaért

– Apa, ne haragudj, de nem akarok erről beszélni! – Tamás hangja remegett, ahogy az ágy szélén ült, fejét lehajtva. Aznap délután már harmadszor próbáltam megtudni tőle, mi történt az iskolában, miért ájult el a tornateremben. A tanárnő csak annyit mondott telefonon: „Valószínűleg kimerült, de lehet, hogy valami komolyabb.”

A kórházban órákig várakoztunk a folyosón. A fehér csempék ridegsége, a neonfények vibrálása és a folyamatosan síró kisgyerekek hangja mind-mind csak fokozta bennem a szorongást. A feleségem, Zsuzsa, idegesen dobolt az ujjával a padon. – Miért nem mond semmit az orvos? – suttogta. Én csak bámultam magam elé, és próbáltam összerakni a nap eseményeit.

Tamás mindig is csendes fiú volt. Tizennégy éves, magasabb nálam, de még mindig olyan törékenynek tűnik. Az utóbbi hónapokban egyre zárkózottabb lett. A jegyei romlottak, gyakran panaszkodott fejfájásra és fáradtságra. De soha nem gondoltam volna, hogy egyszer csak összeesik az iskolában.

Végre behívtak minket az orvosi szobába. Dr. Károlyi komoran nézett ránk.
– A vérképe alapján Tamás vashiányos és alultáplált – mondta halkan. – Önök tudtak erről?
Zsuzsa döbbenten nézett rám. – De hát otthon rendesen eszik…
Az orvos vállat vont. – Lehet, hogy az iskolában nem eszik eleget? Vagy stresszeli valami?

Hazafelé menet Tamás némán bámult ki az ablakon. Próbáltam beszélgetni vele.
– Fiam, ha valami bánt, mondd el nekünk! Nem haragszunk.
– Nem értitek… – suttogta.

Aznap este Zsuzsával veszekedtünk. Ő engem hibáztatott: „Túl sokat dolgozol! Nem figyelsz rá eléggé!” Én pedig őt: „Te vagy vele többet otthon! Miért nem vetted észre?” A feszültség egyre nőtt köztünk. Közben Tamás bezárkózott a szobájába, és órákig csak zenét hallgatott.

Másnap reggel bementem az iskolába. Az igazgatónő, Szabó Edit fogadott.
– Nézze, László úr, Tamás mostanában sokat hiányzik, és amikor itt van, akkor is levertnek tűnik. A tanárok szerint gyakran csúfolják a többiek.
– Mégis mivel? – kérdeztem dühösen.
– Hogy sovány, hogy furcsán öltözködik… Tudja, milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek.

Hazamentem, és leültem Tamással.
– Fiam, bántanak az iskolában?
Hosszan hallgatott, majd könnyek között kibökte:
– Minden nap… Azt mondják, hogy nyomi vagyok… Hogy nincs pénzünk rendes ruhára…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem vagyunk gazdagok – Zsuzsa részmunkaidőben dolgozik egy könyvtárban, én pedig egy gyárban vagyok műszakvezető –, de mindig igyekeztünk mindent megadni neki.

Aznap este Zsuzsa sírva fakadt.
– Mit csináljunk? Nem akarom, hogy Tamás szenvedjen!
Én pedig dühösen ütöttem az asztalt.
– Nem hagyom annyiban! Felhívom az igazgatónőt! És ha kell, a sajtóhoz fordulok!

Másnap újra bementem az iskolába. Szabó Edit csak legyintett.
– Nézze, minden iskolában van ilyen… Próbálunk odafigyelni… De nem lehet minden gyereket megvédeni.
– És ha Tamásnak baja esik? – kérdeztem remegő hangon.
– Akkor majd intézkedünk.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: teljesen magunkra vagyunk utalva. Az iskola nem segít igazán. Az orvos csak annyit mondott: „Több vitamint kellene szednie.” A barátaink közül is többen csak vállat vontak: „Ez van manapság.”

Egyik este Tamás eltűnt. Órákig kerestük Zsuzsával a környéken. Végül a játszótéren találtam rá – egyedül ült a hintán, könnyes arccal.
– Miért nem jöttél haza? – kérdeztem halkan.
– Mert úgy érzem, jobb lenne mindenkinek nélkülem…
A szívem majd megszakadt. Leültem mellé.
– Fiam, te vagy a legfontosabb nekünk! Nem hagyjuk, hogy bárki bántson!

Ezután elkezdtem írni egy blogot Tamás történetéről – név nélkül –, és hamarosan rengeteg szülő írt vissza: ők is hasonlókat éltek át. Együtt mentünk be az iskolába panaszt tenni. Végül elértük, hogy Tamás osztályt válthatott, és pszichológushoz járhatott.

A családunk lassan újra összekovácsolódott. Zsuzsával megtanultunk jobban odafigyelni egymásra és Tamásra is. De soha nem felejtem el azt a tehetetlenséget és dühöt, amit akkor éreztem.

Vajon hány gyerek szenved még csendben Magyarországon? Hány szülő érzi magát ennyire kiszolgáltatottnak? Ti mit tennétek a helyemben?