Amikor az igazság fáj: Egy barátság, egy árulás és egy gyermek titka
– Miért nézel így rá, Zsófi? – kérdezte Kata, miközben izzadt homlokán végigcsordult egy könnycsepp. A kórházi szoba ablakán beszűrődő délutáni fényben minden olyan valószerűtlennek tűnt. Ott álltam, a legjobb barátnőm mellett, aki épp most hozta világra első gyermekét, és mégis… valami jeges rémület szorította össze a szívemet.
A kisfiú rám nézett. Nem, nem rám – hiszen újszülött volt még –, de azok a szemek… pontosan olyanok voltak, mint Mareké. A férjemé. A férfié, akivel tíz éve együtt vagyok. Az a különös zöldes árnyalat, amit mindig is csodáltam benne, most ott csillogott egy másik arcban. Egy gyermek arcán, akinek nem kellett volna így hasonlítania rá.
– Semmi baj – hazudtam gyorsan Katának, és próbáltam elfojtani a remegést a hangomban. – Csak meghatódtam.
De belül már minden darabokra hullott. Az agyam lázasan pörgött: lehetetlen! Vagy mégsem? Az elmúlt hónapokban Marek sokat dolgozott, gyakran maradt bent késő estig. Kata is panaszkodott magányra, amikor a férje külföldön dolgozott. Mindketten hozzám fordultak tanácsért… vagy csak azt hittem?
Aznap este otthon ültem a konyhában, és bámultam a teáscsészémbe. Marek csendben jött be mögém, megállt az ajtóban.
– Minden rendben volt Katával? – kérdezte halkan.
A hangja most idegennek tűnt. Megfordultam, és hirtelen minden haragom és félelmem felszínre tört.
– Mondd el az igazat! – csattantam fel. – Van valami közöd Katához? A gyerekhez?
Marek arca elsápadt. Egy pillanatig csak állt ott némán, aztán leült velem szemben.
– Zsófi… nem akartam, hogy így derüljön ki. Egyszer történt… nagyon megbántam…
A szavai mintha távolról jöttek volna. A fejem zúgott. Hát igaz! Nem csak képzelődtem. A férjem és a legjobb barátnőm…
Aznap éjjel nem aludtam. Végigpörgettem az elmúlt éveket: közös nyaralások, ünnepek, amikor mindannyian együtt voltunk. Hányszor néztek egymásra úgy, ahogy én sosem vettem észre? Hányszor voltam vak?
Másnap Katát hívtam fel.
– Beszélnünk kell – mondtam neki remegő hangon.
A parkban találkoztunk. Ő fáradt volt, sápadt, de boldogan mosolygott rám.
– Olyan jó, hogy itt vagy – mondta halkan.
– Kata… tudom – suttogtam. – Tudom, hogy Marek az apa.
Először tagadni próbálta, de aztán megtört benne valami. Sírni kezdett.
– Annyira sajnálom! Nem akartam… Egyedül voltam, féltékeny voltam rátok… Marek is magányos volt akkor… csak egyszer történt meg…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott vele a padon, és úgy éreztem magam, mintha mindenki elárult volna.
Otthon anyámhoz menekültem. Ő mindig erős volt, mindig tudta, mit kell mondani.
– Kislányom – ölelt át –, néha az életben azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretünk. De te döntöd el, hogyan mész tovább.
A következő hetekben minden széthullott körülöttem. Marek elköltözött egy albérletbe. Kata próbált közeledni hozzám, de képtelen voltam megbocsátani neki. A munkahelyemen is nehezen koncentráltam; mindenki látta rajtam a változást.
Egy este apám leült mellém a nappaliban.
– Zsófi – mondta –, tudod, anyád és én is átéltünk nehéz időket. De mindig segített, ha beszéltünk róla. Nem kell mindent egyedül cipelned.
Sírtam. Végre sírtam úgy igazán. És ahogy apám vállára hajtottam a fejemet, először éreztem azt, hogy talán egyszer tényleg újra fel tudok majd állni.
Marek néha írt üzenetet: bocsánatot kért, próbált magyarázkodni. Kata is küldött képeket a kisfiúról – az unokaöcsémről? A keresztfiamról? Nem tudtam eldönteni.
Egyik nap összeszedtem magam és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög Budapest alatt, és azon gondolkodtam: vajon lehet-e újrakezdeni? Vajon képes vagyok-e valaha megbocsátani? Vagy örökre elveszett bennem valami?
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat nektek. Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra bízni azokban, akik egyszer már összetörték a szívedet?