Amikor az Ígéret Megszakad: Máté Születése és a Nagyszülők Hallgatása

– Anya, kérlek, csak egy hétre gyere át hozzánk! – könyörögtem a telefonba, miközben Máté sírása betöltötte a kis panel lakás minden zugát. A hangom remegett, a szemem alatt sötét karikák húzódtak, és úgy éreztem, soha nem leszek már az az Eszter, aki voltam. – Nem tudom, hogy bírom tovább egyedül…

Anyám hangja a vonal másik végén hideg és távoli volt. – Eszter, tudod jól, hogy apáddal most mennyire elfoglaltak vagyunk. A kertet is rendbe kell tenni, meg hát… már nem vagyunk fiatalok.

– De hát megígértétek! – szaladt ki belőlem kétségbeesetten. – Amikor terhes lettem, azt mondtátok, mindig számíthatok rátok.

Csend. Csak Máté sírása töltötte be a szobát. Akkor értettem meg igazán: egyedül vagyok.

Aznap este, amikor végre elaludt a kisfiam, leültem a konyhaasztalhoz. A hűtő zúgása monoton háttérzaj volt, én pedig bámultam a teásbögrémben úszó citromkarikát. Vajon mit rontottam el? Miért nem tudok rájuk számítani? Hiszen ők is végigcsinálták ezt velem… vagy talán mégsem?

A férjem, Gábor csendben ült le mellém. – Eszter, ne haragudj rájuk. Talán csak félnek attól, hogy újra felelősséget kell vállalniuk.

– De hát ez a család lényege! – csattantam fel. – Egymásért vagyunk! Ezt tanították nekem is.

Gábor csak sóhajtott. – Lehet, hogy nekik már más lett fontos.

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Máté hasfájós volt, óránként ébredt. Néha úgy éreztem, mintha egy sötét alagútban lennék, ahol nincs kiút. A barátnőim közül is csak Zsófi hívott fel néha, de ő is két gyerek mellett épphogy életben maradt.

Egyik délután elhatároztam: elmegyek anyámékhoz. Mátét betettem a babakocsiba, és átvillamosoztam Zuglóba. Az udvaron apám gereblyézett.

– Szia apa! – intettem neki fáradtan.

Felnézett rám, majd a babakocsira. – Na, hát itt van az unoka! – mondta erőltetett mosollyal.

– Bejöhetünk? – kérdeztem halkan.

Anyám a konyhában főzött. Amikor meglátott, meglepődött.

– Hát ti? Nem szóltál előre…

– Nem tudtam volna elindulni, ha előre szólok – vallottam be. – Anya… nagyon nehéz most minden. Segítenétek egy kicsit?

Anyám sóhajtott. – Eszter, mi már túl vagyunk ezen. Most szeretnénk egy kicsit magunknak élni. Megérted, ugye?

Nem értettem. Vagy talán nem akartam érteni. Hogy lehet az, hogy azok a szülők, akik mindig azt mondták: „a család mindennél fontosabb”, most hátat fordítanak?

Hazafelé a villamoson Máté elaludt a karomban. Néztem az ablakban tükröződő arcomat: fáradt voltam és megtört. Vajon tényleg túl sokat várok el? Más anyák is így vannak ezzel?

Az interneten olvastam fórumokat: „A nagyszülők már nem olyanok, mint régen.” „Mindenki csak magával törődik.” „Régen együtt éltek a generációk.”

De vajon tényleg jobb volt régen? Vagy csak idealizáljuk a múltat?

Egy este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, engedjem el a szüleimet, ne várjak tőlük semmit. Én viszont nem tudtam elengedni azt a fájdalmat és csalódást.

– Nem értem őket! – sírtam Gábornak. – Miért nem akarnak részt venni az életünkben?

– Talán félnek attól, hogy újra elveszítik a szabadságukat – mondta halkan.

A következő hetekben próbáltam elfogadni az új helyzetet. Minden nap egy kicsit könnyebb lett Mátéval. Megtanultam egyedül is boldogulni: altattam, etettem, sétáltattam. De minden alkalommal, amikor láttam egy nagymamát az unokájával a játszótéren, összeszorult a szívem.

Egy nap Zsófi áthívott magukhoz. Ott ültünk a kertben, a gyerekek játszottak.

– Te hogy bírod? – kérdeztem tőle.

– Néha én is azt érzem, hogy mindenki magára van hagyva – mondta őszintén. – De talán ez most már így van rendjén…

Hazafelé azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg változik a világ? Hogy most már mindenki csak magára számíthat?

De akkor mi lesz velünk? Mi lesz azokkal az anyákkal és gyerekekkel, akiknek nincs segítségük?

Most itt ülök Máté mellett az ágyon és nézem az arcát. Ő még nem tudja, mennyire nehéz néha felnőttnek lenni ebben az országban.

Vajon tényleg túl sokat vártam el? Vagy csak én hiszem azt makacsul, hogy a családnak mindig össze kell tartania?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire megváltoztak a magyar családok? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?