Amikor az otthon idegenné válik: Egy budapesti lakáscsere drámája

– Nem, Ilona néni, ezt nem lehet csak úgy eldönteni! – kiáltottam, miközben a hangom remegett a düh és tehetetlenség keverékétől. Ott álltam a nappalink közepén, a sárga kanapé mellett, ahol annyi estét töltöttünk Gáborral, és most úgy éreztem, mintha valaki ki akarna szakítani innen. Ilona, a férjem anyja, a fotel karfáján ült, karba tett kézzel, arcán az a jól ismert, ellentmondást nem tűrő kifejezés. Gábor a parkettát bámulta, mintha a repedések között keresné a választ, amit én sem tudok megadni.

– Figyelj, Zsuzsa – mondta Ilona hűvösen –, ez csak átmeneti. Én veszek egy garzont és egy kis telket a Velencei-tónál. Ti addig beköltöztök az én garzonomba, amíg minden elrendeződik. Miért baj ez? Úgyis mindig dolgoztok.

A szívem a torkomban dobogott. A mi két szobás, nehezen kiharcolt zugunk, amit öt éve törlesztünk, most hirtelen alku tárgya lett. Ilona úgy gondolta, joga van dönteni az életünkről, mert „mindent feláldozott értünk”.

– Anya, ez nem ilyen egyszerű – próbálta Gábor halkan. – Nekünk hitelünk van, Zsuzsa otthonról dolgozik… Nem férünk el egy garzonban.

– Miféle hitel? Mindent lehet, ha akar az ember! Én is egyedül neveltelek fel titeket, három állásban dolgoztam! Ti meg nem tudtok egy kicsit összébb húzódni?

Legszívesebben ordítottam volna. Eszembe jutottak azok az esték, amikor sírtam a számlák miatt, a veszekedések a pénz körül, a fáradtság, ami szétfeszített. Most pedig el kéne hagynom az otthonomat, csak mert Ilona nyaralót akar?

– És mi van Katával? – kérdeztem, Gábor húgára gondolva. – Neki is van lakása, nem tudna segíteni?

Ilona legyintett. – Kata éli a maga életét. Bankban dolgozik, folyton utazik. Neki nincs ideje ilyenekre. Ti vagytok a család.

Gábor hallgatott. Tudta, hogy minden szó újabb vádakat és múltbeli sérelmeket szabadít el. Ilona mindig a mártír szerepét játszotta – „én mindent megtettem értetek”, „nélkülem semmitek sem lennétek”.

Az éjszakák álmatlanul teltek. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol a határ a segítség és a kihasználás között? Meddig tart a családi kötelesség, és mikor kell kimondani: elég?

Egy este Gáborral a konyhában ültünk. A csend nehezebb volt, mint bármilyen szó.

– Zsuzsa – szólalt meg végül –, tudom, hogy neked is nehéz. Nekem is. De anya nem fog leállni. Ha nemet mondunk, megint jön a dráma… Emlékszel, amikor megmondtuk neki, hogy ne jöjjön át minden hétvégén bejelentés nélkül? Sírt az egész lépcsőház előtt.

Ránéztem, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

– Gábor, én már nem bírom ezt a nyomást. Ez nem élet. Ez… büntetés.

A következő napokban Ilona minden nap újabb érvekkel jött: „A garzonnak erkélye is van!”, „A nyaraló mindannyiunké lesz!”, „Ne legyetek már ilyen önzők!” Még az anyukámat is felhívta, panaszkodott, hogy milyen hálátlan meny vagyok.

Egy reggel csörgött a telefonom. Kata volt az.

– Zsuzsa, hallottam, mi folyik… Tudod, hogy anya nem fog megállni, amíg el nem éri, amit akar. De nektek sem kell mindent elviselni. Ha kell, beszélek vele.

Megkönnyebbültem, de szomorú is voltam – miért mindig másnak kell megoldania a mi problémáinkat?

Aznap este Gáborral leültünk Ilonával az asztalhoz.

– Anya – mondta Gábor határozottan –, nem költözünk ki a lakásunkból. Ez senkinek sem lenne jó. Ha el akarod adni a lakásodat és nyaralót venni, az a te döntésed. De mi maradunk.

Ilona úgy nézett ránk, mintha kést döftünk volna a szívébe.

– Semmit nem jelent nektek, amit értetek tettem? Nem szégyellitek magatokat?

Éreztem, ahogy összetörik bennem valami, de tudtam, hogy most erősnek kell maradnom.

– Hálásak vagyunk mindenért – mondtam halkan –, de jogunk van a saját életünkhöz és a nyugalmunkhoz.

Ezután napokig tartó csend és passzív agresszió következett – Ilona nem jött, nem hívott. Gábor levert volt, én bűntudatot éreztem, de egyben megkönnyebbülést is.

Hónapok kellettek, mire valamennyire helyreálltak a viszonyok. Ilona vett egy kisebb garzont, néha eljárt a nyaralóba a nyugdíjas klubos barátnőivel. A mi lakásunk a miénk maradt.

De az ára magas volt – a családi vacsorák már sosem voltak ugyanolyanok, a bizalom lassan gyógyult.

Néha elgondolkodom: hol ér véget a családi kötelesség, és hol kezdődik a jogunk a boldogsághoz? Önzők vagyunk, vagy csak szeretnénk végre szabadon lélegezni, elvárások nélkül?