Amikor az otthon már nem otthon: A nap, amikor a lányom elküldött

– Menj el, anya! – kiáltotta Eszter, miközben remegő kézzel csapta be maga mögött a hálószoba ajtaját. A hangja még most is visszhangzik a fejemben, mintha minden falba beleégett volna. Ott álltam a konyhában, kezemben egy csésze kihűlt kávéval, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy csak némán bámuljak magam elé. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt gyászolt volna velem.

Nem ez volt az első veszekedésünk Eszterrel, de valahogy most minden más volt. Az utóbbi hónapokban egyre többször éreztem, hogy valami elromlott közöttünk. Ő harmincéves múlt, én hatvanhárom vagyok. Amióta meghalt az apja, csak ketten maradtunk ebben a háromszobás panelban Zuglóban. A gyász összekötött minket egy ideig, de aztán valami megváltozott. Eszter egyre többet dolgozott, későn járt haza, és amikor itthon volt, csak a telefonját nyomkodta vagy bezárkózott a szobájába.

– Nem értesz meg engem! – vágta hozzám tegnap este is, amikor megpróbáltam beszélgetni vele.
– Próbállak megérteni, de te sosem mondasz semmit! – válaszoltam kétségbeesetten.
– Mert úgyis csak kritizálsz! – csattant fel.

Aztán ma reggel már nem bírtam tovább. Megkérdeztem tőle, miért van mindig ilyen távolságtartó velem. Ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amiket az apjától örökölt, és halkan azt mondta:
– Anya, én nem bírom tovább ezt a légkört. Szükségem van térre. Arra kérlek, költözz el.

Először azt hittem, rosszul hallok. Hogy lehetne ez? Ez az én otthonom is! Itt nőtt fel Eszter, itt ünnepeltük minden karácsonyt, itt sírtam végig az éjszakákat, amikor az apja kórházban volt. Hogy kérhet ilyet tőlem?

– Hová mennék? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Menj el pár hétre Zsuzsához vagy Marikához. Vagy keress egy albérletet. Csak… most nem bírom tovább.

A hangja megtört volt, de határozott. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. És akkor hirtelen minden régi sérelem felszakadt bennem: amikor kicsi volt és nem akart hozzám bújni; amikor kamaszként becsapta előttem az ajtót; amikor az apja temetésén egy szót sem szólt hozzám. Mindig is úgy éreztem, hogy valahol elrontottam valamit.

Aztán jöttek a gondolatok: talán túl sokat vártam tőle? Túl szigorú voltam? Vagy épp ellenkezőleg: túl engedékeny? Miért nem tudunk beszélgetni egymással úgy, mint más anyák és lányaik? Miért érzem magam mindig kívülállónak a saját családomban?

A nap lassan telt. Pakolni kezdtem – először csak néhány ruhát dobtam egy táskába, aztán néhány könyvet és a fényképalbumot is eltettem. Eszter egész nap a szobájában maradt. Egyszer hallottam, hogy telefonál valakivel – talán a barátjával beszélt? Vagy egy barátnőjével panaszkodott rám?

Délután Zsuzsát hívtam fel.
– Szia Ilona! Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Zsuzsa… Eszter azt akarja, hogy költözzek el – mondtam elcsukló hangon.
– Jaj drágám… gyere át hozzám pár napra! Majd megbeszéljük.

Zsuzsa mindig is olyan volt nekem, mint egy nővér. Tudtam, hogy nála menedéket találok pár napra, de ez nem oldja meg a problémákat. Este Eszter kijött a szobájából. Megállt az ajtóban, és halkan megszólalt:
– Anya… sajnálom. De tényleg szükségem van most egyedüllétre.
– Értem – válaszoltam fáradtan. – De tudod… nekem is fáj ez az egész.
– Tudom – mondta könnyes szemmel.

Nem öleltük meg egymást. Csak álltunk ott két idegenként ugyanabban a lakásban. Másnap reggel összepakoltam a maradék dolgaimat és elindultam Zsuzsához. Az utcán hideg szél fújt, és úgy éreztem magam, mintha minden lépéssel egyre távolabb kerülnék attól az élettől, amit eddig ismertem.

Azóta eltelt két hét. Zsuzsánál lakom, próbálok újra talpra állni. Néha felhívom Esztert – röviden beszélünk csak: „Jól vagy?” „Igen.” „Te?” „Én is.” De egyikünk sem meri kimondani azt, ami igazán fáj.

Minden este azon gondolkodom: hol rontottuk el? Lehet-e még valaha igazi otthonunk? Vagy örökre idegenek maradunk egymásnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elküldött az otthonából? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?