Amikor az unokámra írtam a házamat, a lányom megszakította velem a kapcsolatot – Négy hónap csendben

– Anya, ezt nem teheted meg! – kiáltotta Éva, miközben remegő kézzel csapta le a konyhaasztalra a bögrét. A kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a terítőn. Az ablakon túl szürke, novemberi délután borult a kertre, de bent a levegő forró volt a feszültségtől.

Ott ültem, 78 évesen, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az egész életemet ebben a házban éltem le. Itt nőtt fel Éva is, és a bátyja, Gábor. Most mégis úgy éreztem, mintha idegen lennék a saját otthonomban.

– Éva, kérlek, hallgass végig – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – Nem akarok veszekedni.

– Nem veszekedek, csak… – elcsuklott a hangja. – Hogy adhattad oda a házat Marcinak? Nekem semmit sem jelentek?

A szívem összeszorult. Marci az unokám, Éva fia. Mindig is különleges kapcsolat volt köztünk. Amikor Éva elvált, Marci sokszor nálam aludt, én vittem iskolába, én főztem rá. Gábor, a fiam, már rég külföldön él, csak ritkán látogat haza. Éva pedig… mindig is nehezen mutatta ki az érzéseit.

Aznap délután, amikor aláírtam a papírokat az ügyvédnél, azt hittem, helyesen cselekszem. Marci most 23 éves, dolgozik és tanul is. Látom benne azt a tisztaságot és gondoskodást, amit mindig is szerettem volna továbbadni. Azt akartam, hogy legyen egy biztos pont az életében.

De Éva nem tudta ezt elfogadni. Azóta nem beszél velem. Négy hónap telt el csendben. Karácsonykor sem jött el. A telefonom néma maradt.

A ház üresnek tűnik nélküle. Minden reggel ugyanaz: felkelek, főzök egy kávét, kinézek az ablakon, és várom, hogy talán ma csörög a telefon. Néha Marci átjön, hoz nekem süteményt vagy csak leül mellém egy teára. De Éva… mintha eltűnt volna az életemből.

Egyik este Marci leült mellém a kanapéra.

– Mama, beszélhetek veled valamiről? – kérdezte óvatosan.

– Persze, drágám.

– Anyu nagyon haragszik rád. Azt mondja, úgy érzi, mintha őt kitörölted volna az életedből.

– Dehogy töröltem ki! – fakadtam ki. – Mindent értetek tettem! Mindig is ti voltatok az elsők!

Marci lehajtotta a fejét.

– Tudom. De ő ezt most nem így látja. Szerintem fél attól, hogy elveszít téged… vagy hogy már nem fontos neked.

Sokáig hallgattunk. A falióra kattogása töltötte be a szobát.

– Szerinted hibáztam? – kérdeztem végül halkan.

Marci vállat vont.

– Nem tudom. Szerintem jót akartál. De talán beszélned kéne vele… elmondani neki mindent.

Próbáltam már írni neki levelet. Elküldtem egy sms-t is: „Hiányzol.” Válasz nem jött.

A falon ott lóg egy régi családi fotó: Éva még kislány rajta, Gábor vigyorog mellette, én pedig fiatalabb vagyok húsz évvel. Akkoriban minden egyszerűbbnek tűnt. Most meg… mintha minden szó csak újabb sebet ejtene rajtunk.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön egy kis beszélgetésre.

– Tudod, Magdi – mondja ilyenkor –, az örökség mindig bajt hoz a családba. Nálunk is volt veszekedés a testvérek között apám halála után. Azóta sem beszélünk rendesen.

Néha azon kapom magam, hogy magamban beszélek Évához:

– Miért nem érted meg? Miért nem tudod elfogadni, hogy szeretlek? Hogy mindent érted is tettem?

Az idő múlik. Néha azt érzem, már késő mindent helyrehozni. Máskor meg reménykedem: talán egyszer becsönget az ajtón, és újra leülünk egy teára.

Egyik reggel Marci hívott telefonon:

– Mama, anyuval beszéltem tegnap. Sokat sírt… azt mondta, hiányzol neki.

A hangom elcsuklott:

– Akkor miért nem keres?

– Mert büszke… és fél attól, hogy megbántott téged.

Letettem a telefont és sokáig ültem mozdulatlanul. Vajon tényleg ennyire nehéz kimondani azt: „Sajnálom”? Vagy csak túl sok mindent cipeltünk magunkban az évek során?

Azóta minden nap várom a csodát. Hogy egyszer majd újra együtt nevetünk Évával a konyhában, mint régen. Hogy megbocsátunk egymásnak – vagy legalábbis megpróbáljuk.

De vajon lehet-e még hidat építeni két összetört szív között? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?