Amikor azt mondták, hogy Anna nem elég szép nekem – harcom a szerelemért egy ítélkező világban

– Gergő, tényleg nem látod, mit beszélnek rólunk az emberek? – Anna hangja remegett, miközben a telefonját szorongatta. A konyhaasztalnál ültünk, a panelház negyedik emeletén, Zuglóban. Kint zuhogott az eső, a hűtő monoton zúgása töltötte be a csendet. Anna szeme vörös volt a sírástól. A telefonján újabb és újabb üzenetek villantak fel: „Gergő, komolyan? Ennél jobbat is találhatnál!”, „Nem értem, mit látsz benne…”, „Megérdemelnél valaki mást.” Ezek a mondatok úgy martak belém, mintha mindegyik egy-egy apró tűszúrás lett volna.

Anna három éve volt a feleségem. Egyetemen ismertem meg: ő magyar szakra járt, én villamosmérnöknek tanultam. Nem volt hangos vagy feltűnő lány – inkább csendes, álmodozó, mindig egy könyvvel a kezében. Nem volt modellalkatú, nem volt hibátlan az arca sem. De olyan melegséget és nyugalmat árasztott magából, amit soha senki mástól nem kaptam meg.

Amikor eljegyeztem Annát, anyám leplezetlen csalódottsággal nézett rám. – Gergő, te jóképű fiú vagy, jó állásod van. Gondold át még egyszer. Anna… hát, tudod… olyan egyszerű. Talán találnál valakit, aki jobban illik hozzád – mondta ki végül azt, amit addig csak sejtettem.

Akkor először szégyelltem magam – de nem Anna miatt, hanem a saját családom miatt.

Az igazi vihar azonban csak az esküvő után tört ki. A lagzi képei felkerültek a Facebookra. A munkahelyemen suttogtak mögöttem. Még a legjobb barátom, Balázs is odaszúrt egyszer: – Te tényleg vele? Azt hittem, magasabbra teszed a lécet.

Próbáltam nem foglalkozni vele. Tudtam, kit szeretek. De ezek a szavak lassan beszivárogtak a gondolataimba, mint valami lassan ható méreg.

Egy este hazaértem, és Annát a fürdőszoba padlóján találtam. Zokogott, kezében a telefonja.
– Gergő, nem bírom tovább… Olyanokat írnak rólam… Hogy csúnya vagyok, hogy visszahúzlak… Talán el kéne engedjelek.

Leültem mellé és átöleltem.
– Anna, nem hagyom, hogy tönkretegyenek minket. Szeretlek. Te vagy az otthonom.

De nem lett könnyebb. Minden boltba menetel egy újabb vizslató pillantás volt a szomszédoktól. Családi összejöveteleken anyám hidegen méregette Annát; apám úgy tett, mintha ott sem lenne.

A legrosszabb karácsonykor történt. A családi asztalnál nagymamám egyszer csak megszólalt:
– Gergőkém, talán még találsz magadnak egy szebb lányt! Annyi csinos fiatal van manapság…

Anna elsápadt és kiment a fürdőbe. Én ott maradtam az asztalnál ökölbe szorított kézzel.
– Anya, apa, nagyi – mondtam remegő hangon –, ha még egyszer valaki megsérti a feleségemet, többet nem jövünk ide.

Csend lett. Először álltam ki igazán Annáért.

Hazafelé szótlanul ültünk a villamoson. Anna sokáig nem tudott elaludni azon az éjszakán.
– Talán el kéne költöznünk – suttogta a sötétben. – Egy másik városba? Ott talán könnyebb lenne.

De tudtam: a menekülés semmit sem oldana meg.

Elkezdtem segítséget keresni. Rátaláltam egy internetes támogató csoportra azoknak, akiket bántanak vagy kiközösítenek. Leírtam a történetünket. Sokan válaszoltak: voltak, akik együtt éreztek velünk; mások azt tanácsolták, harcoljunk tovább.

Beszélni kezdtem Annával arról is, hogy talán jó lenne szakemberhez fordulni. Elmentünk együtt egy pszichológushoz.
– Meg kell tanulniuk határokat húzni – mondta dr. Kocsis Márta. – Nem magukkal van bajuk az embereknek, hanem saját előítéleteikkel.

Idővel megtanultuk kizárni a rosszindulatú megjegyzéseket. Nem tettünk több közös képet fel az internetre. Inkább egymásra figyeltünk: hosszú séták Városligetben, közös olvasás otthon teával és süteménnyel, hétvégi kirándulások Pilisbe.

De a sebek megmaradtak. Anna sokáig nem tudott tükörbe nézni könnyek nélkül. Én pedig folyton azt kérdeztem magamtól: vajon mindent megtettem-e érte?

Egy nap összefutottam Balázzsal az utcán.
– Gergő, ne haragudj a múltkori szavaimért – mondta halkan. – Látom rajtatok… boldogok vagytok együtt.

Keserűen mosolyogtam rá.
– A boldogság nem attól függ, mit gondolnak mások.

Ma már tudom: a szerelem választás és mindennapos küzdelem egymásért. Nem könnyű másnak lenni egy felszínes világban. De ha igazán szeretsz valakit – érdemes harcolni érte.

Néha Annára nézek és elgondolkodom: hányszor kell még bizonyítanunk a világnak az értékünket? Tényleg fontosabb lenne a külső mindennél?

Ti mit tennétek? Feladnátok mindent egy igaz szerelemért?