Amikor Bence Belépett, és Kimondta: Válni Akarok – Anyám Szavai Visszhangoztak a Fejemben
– Válni akarok – mondta Bence, miközben az ajtóban állt, kabátját még le sem vette. A hangja száraz volt, mintha csak azt mondaná: „Elfogyott a tej.” A konyhában álltam, kezemben a vizes pohár remegett. A lányunk, Lilla, a szobájában tanult, mit sem sejtve arról, hogy az életünk épp most hullik darabokra.
Nem szóltam semmit. Anyám szavai visszhangoztak bennem: „Kislányom, néha jobb csendben maradni, mint olajat önteni a tűzre.” De hogyan lehet csendben maradni, amikor minden porcikád ordítani akar?
Bence letette a táskáját, és rám nézett. A szemeiben fáradtság volt, de nem láttam benne haragot. – Már régóta érzem így – folytatta halkan. – Nem akarom tovább húzni.
A szívem hevesen vert. Az első gondolatom Lilla volt. Mi lesz vele? Hogyan mondjuk el neki? És mi lesz velem? Tizenhat év… Egy egész élet…
– Miért most? – kérdeztem végül rekedten.
– Mert már nem bírom tovább – felelte. – Nem vagyok boldog. És szerintem te sem.
Hazugság volt. Nem voltam boldog, de azt hittem, ez csak egy átmeneti hullámvölgy. Hogy majd elmúlik. Hogy együtt túléljük, mint annyi mindent eddig. De Bence már döntött.
Aznap este nem aludtam. Hallgattam a ház neszeit: Lilla halkan beszélgetett valakivel telefonon, Bence zuhanyzott, majd halkan becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. Én pedig ültem a konyhában, és anyám arcát láttam magam előtt.
Gyerekkoromban anyám is átment ezen. Apám egyik napról a másikra elköltözött. Anyám sosem beszélt róla sokat, csak annyit mondott: „A csend néha megvéd.” Akkor nem értettem, most viszont minden világos lett.
Másnap reggel Lilla furcsán nézett rám. – Anya, minden rendben? – kérdezte.
Mosolyogni próbáltam. – Persze, kicsim. Csak fáradt vagyok.
Bence már korán elment otthonról. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljünk este.”
A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. Zsuzsa, a kolléganőm, észrevette rajtam a változást.
– Valami baj van? – kérdezte óvatosan.
– Bence válni akar – suttogtam.
Zsuzsa átölelt. – Ha kell valaki, aki meghallgat, itt vagyok.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Mikor kezdett el repedezni az a látszólag tökéletes családi kép? Talán amikor Bence elvesztette az állását két éve? Vagy amikor Lilla kamaszodni kezdett és minden este veszekedtünk vele? Vagy amikor én is belefáradtam a mindennapokba?
Este leültünk hárman az asztalhoz. Bence megfogta Lilla kezét.
– Kicsim, beszélnünk kell valamiről – kezdte halkan.
Lilla rám nézett, majd vissza az apjára. – Elváltok? – kérdezte egyenesen.
Megdermedtem. Honnan tudta? Talán már régóta érezte a feszültséget közöttünk.
– Igen – felelte Bence. – De mindketten nagyon szeretünk téged.
Lilla felállt az asztaltól és becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap este sírtam először igazán. Nem csak magam miatt, hanem Lilla miatt is. Az anyaságom kudarcának éreztem ezt az egészet. Anyámhoz akartam menni, de ő már nem élt. Csak a hangja maradt bennem: „A csend néha megvéd.”
A következő hetekben minden megváltozott. Bence elköltözött egy albérletbe Zuglóban. Lilla bezárkózott magába; alig beszélt velem. A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden.
Egy este Lilla bejött hozzám a konyhába.
– Anya… haragszom rátok – mondta halkan.
– Tudom, kicsim… Sajnálom…
– Miért nem próbáltátok megmenteni? Miért nem harcoltatok értem?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és sírtunk együtt.
A barátnőim közül sokan azt mondták: „Ági, ne hagyd magad! Harcolj!” De én csak ültem esténként a sötét lakásban és hallgattam a csendet. Próbáltam megérteni anyámat: talán tényleg jobb néha hallgatni, mint kiabálni és vádaskodni.
Egy nap Bence felhívott.
– Ági… Sajnálom… Nem akartalak bántani…
– Tudom… Talán tényleg így volt a legjobb…
A válás gyorsan lezajlott. Lilla lassan kezdett újra beszélgetni velem; néha még mosolygott is. De minden egyes nap emlékeztetett arra, hogy mennyire törékeny az életünk.
Most itt ülök a régi konyhában egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb volt csendben maradni? Vagy harcolnom kellett volna? Ti mit tettetek volna a helyemben?