Amikor Dóra Azt Mondta, Aludjak a Kanapén – Pedig Ez Az Én Lakásom!
– Már megint elhagytad a zoknidat a nappaliban, Gábor! – csattant fel Dóra, miközben a kanapé előtt állt, kezében a szóban forgó ruhadarabbal. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. Épp csak hazaértem a munkából, fáradtan ledobtam magam a fotelbe, és próbáltam elengedni a nap feszültségét. De Dóra nem hagyta.
– Ne haragudj, hosszú napom volt – próbáltam mentegetőzni, de már tudtam, hogy ebből vita lesz.
– Mindig ez van! – folytatta. – Ha már együtt élünk, legalább próbálj meg rendet tartani! Ez nem csak a te lakásod!
A szavak úgy csaptak arcon, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. „Ez nem csak a te lakásod” – visszhangzott bennem. Pedig dehogynem. Ez az én lakásom volt, az én menedékem, amit évekig spóroltam össze, hogy végre legyen egy helyem Budapesten, ahol biztonságban érezhetem magam. Most meg úgy érzem magam benne, mint egy betolakodó.
Dóra másfél éve költözött hozzám. Az elején minden olyan könnyűnek tűnt: közös reggelik a teraszon, hosszú beszélgetések éjszakába nyúlóan, nevetés és összebújás. De ahogy telt az idő, Dóra egyre inkább átvette az irányítást. Először csak pár díszpárna jelent meg a kanapén, aztán új függönyök az ablakon, végül már a hűtő is tele volt olyan ételekkel, amiket én sosem ettem.
Egy este későn értem haza. A nappaliban Dóra barátnője, Zsófi ült, hangosan nevetgéltek egy üveg bor mellett. – Szia Gábor! – intett Dóra futólag. – Zsófi itt alszik ma este, ugye nem gond? – kérdezte úgy, hogy már előre tudta a választ.
– Persze – mondtam halkan. – Akkor hol aludjak?
– Hát… szerintem a kanapén kényelmes lesz neked is – mondta Dóra könnyedén.
Ott álltam döbbenten. Az én ágyamban Zsófi alszik majd, én meg a kanapén? Egy pillanatra elöntött a düh és a megalázottság érzése.
– Ez most komoly? – kérdeztem csendesen.
– Ne csinálj ügyet belőle! Csak egy éjszaka – legyintett Dóra.
Aznap este alig aludtam valamit. A kanapé kemény volt és hideg. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hogyan jutottunk idáig? Hol veszítettem el az irányítást az életem felett?
Másnap reggel Dóra mintha semmi sem történt volna, mosolyogva készítette a kávét. Zsófi is vidáman köszöntött. Én viszont egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen.
A következő hetekben minden apróság konfliktussá vált. Ha elfelejtettem levinni a szemetet, Dóra szemrehányóan nézett rám. Ha később értem haza, már kérdőre vont: – Hol voltál ilyen sokáig? Miért nem szóltál?
Egy vasárnap délután anyám hívott fel: – Fiam, minden rendben van nálatok? Olyan régen jöttetek már együtt hozzánk…
Nem tudtam mit mondani neki. Hogy mondjam el anyámnak, hogy már nem érzem magam otthon a saját lakásomban? Hogy Dóra minden döntést meghoz helyettem? Hogy lassan eltűnik az önbecsülésem?
Egy este végül összeszedtem minden bátorságomat.
– Dóra, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Mi bajod van már megint? – sóhajtott.
– Úgy érzem, elveszítettem önmagam ebben a kapcsolatban. Ez az én lakásom volt… most meg mintha csak vendég lennék benne. Nem akarok így élni.
Dóra először meglepődött, aztán védekezni kezdett:
– Én csak azt akartam, hogy otthonosabb legyen! Hogy közös életünk legyen!
– De közben elfelejtetted tiszteletben tartani az én határaimat – válaszoltam csendesen.
Hosszú csend következett. Mindketten tudtuk: valaminek vége lett.
Aznap este először aludtam nyugodtan hetek óta. Másnap reggel Dóra összepakolt pár dolgot és elment pár napra az anyjához. A lakás hirtelen üresnek tűnt – de valahol mélyen fellélegeztem.
Most itt ülök a nappaliban, nézem a régi függönyöket és azon gondolkodom: vajon hol húzódnak a határok két ember között? Meddig lehet feladni önmagunkat a szeretetért? És vajon hányan érzik még magukat idegennek a saját otthonukban?