Amikor elfogyott a türelmem: Egy ultimátum története a házasságunkban

– Már megint ott vagy? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefon szorosan a fülemhez tapadt.

– Igen, Anikó, anyámnál vagyok. Tudod, most vette azt az új szőnyeget, és segítek neki elrendezni – válaszolta Zoltán, a férjem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A konyhapulton álltam, előttem kihűlt vacsora, a gyerekek már rég lefeküdtek. Az órára néztem: este fél tíz. Harmadik este egy héten belül, hogy Zoltán nem jött haza időben. Az anyja szőnyege – ez lett az új mentség mindenre.

Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán amikor Zoltán apja meghalt tavaly télen, és az anyja, Ilona néni egyedül maradt a régi panelban Újpesten. Akkor még természetesnek tűnt, hogy Zoltán gyakrabban látogatja. De mostanra már minden apró ürügy elég volt: egy csöpögő csap, egy elromlott villanykapcsoló, vagy éppen egy új szőnyeg.

– Meddig maradsz még? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom, anyámnak most nehéz. Nem akarom egyedül hagyni – felelte Zoltán, de a hangjában valami fásultság bujkált.

Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy Zoltán tényleg csak segíteni akar az anyjának, vagy egyszerűen menekül előlem. Előttem voltak az elmúlt hónapok veszekedései: a pénz miatt, a gyerekek miatt, a soha véget nem érő fáradtság miatt.

Másnap reggel Zoltán csendben ült az asztalnál. A kávéját kavargatta, de rám sem nézett.

– Meddig fog ez még tartani? – törtem meg a csendet.

– Mire gondolsz? – kérdezte fáradtan.

– Hogy minden este eltűnsz. Hogy mindig anyádhoz mész. Hogy már alig vagy velünk.

– Anikó, kérlek… – kezdte, de félbeszakítottam.

– Választanod kell! – mondtam ki végül azt, amit hetek óta magamban tartogattam. – Vagy velünk vagy, vagy az anyáddal. Nem bírom tovább ezt a kettősséget.

Zoltán arca eltorzult. Láttam rajta a haragot és a fájdalmat is.

– Hogy mondhatsz ilyet? Az anyámnak csak én maradtam! Te is tudod, mennyire magányos!

– És mi? Mi nem számítunk? A gyerekeid nem számítanak? – kiáltottam rá.

A gyerekek ijedten néztek be az ajtón. Aznap reggel mindannyian sírtunk.

A következő napokban Zoltán még később jött haza. Éreztem, hogy valami végleg eltört köztünk. Próbáltam beszélni vele, de mindig csak azt hajtogatta: „Anyámnak szüksége van rám.”

Egy este Ilona néni hívott fel.

– Anikó, beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.

Elmentem hozzá. A lakásban mindenhol szőnyegdarabok hevertek, mintha sosem akarná befejezni a rendezgetést.

– Tudom, hogy haragszol rám – mondta Ilona néni. – De én csak azt akarom, hogy Zoltán boldog legyen. Nem akarom elvenni tőletek.

– Akkor miért ragaszkodsz hozzá ennyire? – kérdeztem sírva.

– Mert félek egyedül – suttogta. – De tudom, hogy neked is szükséged van rá.

Hazafelé azon gondolkodtam: lehet-e igazságot tenni két szeretet között? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem bántunk meg másokat?

Aznap este Zoltán várt rám otthon.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Azt mondta, próbáljak meg veletek több időt tölteni. De félek attól, hogy ha nem vagyok ott vele, valami baj történik…

Leültem mellé.

– Én is félek – vallottam be. – Félek attól, hogy elveszítelek.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. Aztán Zoltán megszorította a kezem.

– Megpróbálhatjuk együtt? Hogy mindenkinek jusson belőlem egy kicsi?

Bólintottam. Nem volt tökéletes megoldás, de legalább újra együtt voltunk ebben a harcban.

Azóta is minden nap küzdünk: az idővel, a félelmekkel és egymással is. Néha még mindig úgy érzem, hogy csak második vagyok Zoltán életében. De talán ez is része annak, amit családnak hívunk Magyarországon: örökös egyensúlyozás múlt és jelen között.

Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?