Amikor Gábor belépett az életembe: Egy történet a szeretet, a félelem és az önmagam elvesztéséről

– Zsófi, hol voltál tegnap este? – Gábor hangja élesen vágott át a csendes lakáson. Az előszobában állt, karba tett kézzel, szeme szinte villámokat szórt. A kulcs még a kezemben volt, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. – Mondtam már, hogy Rékánál voltam, filmet néztünk – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom remegett.

Ez volt az a pillanat, amikor először igazán megijedtem tőle – vagy talán inkább attól, hogy mennyire megváltoztam mellette. Pedig nem így indult minden. Mielőtt Gábor belépett az életembe, egyszerű, de boldog életem volt: tanítottam egy zuglói általános iskolában, hétvégente anyámnál ebédeltem Újpesten, esténként pedig a barátnőimmel találkoztam a Duna-parton. Aztán egy szombat esti házibulin bemutattak Gábornak. Magas volt, sötét hajú, magabiztos mosollyal és olyan tekintettel, amitől elhittem: különleges vagyok.

– Zsófi, te más vagy. Senki sem érthet meg úgy, mint én – mondta nekem egy séta közben a Városligetben. Ezek a szavak akkor melegséggel töltöttek el. A barátnőim – főleg Réka és Nóri – figyelmeztettek: – Vigyázz vele, túl gyorsan haladtok! – De én csak nevettem rajtuk. Szerelmes voltam.

Az első hónapokban Gábor mindent megtett értem: virágot küldött a munkahelyemre, reggeli üzenetekkel ébresztett, hétvégente meglepett egy-egy balatoni kiruccanással. Anyám is kedvelte: – Jó fiú ez a Gábor, látszik, hogy szeret téged – mondta egyszer, miközben együtt főztünk. Csak Nóri maradt gyanakvó: – Nem tetszik, ahogy néz rád, amikor más fiúkkal beszélsz.

Aztán lassan minden megváltozott. Először csak apróságok: – Miért veszed fel ezt a szoknyát? Nem túl rövid? – kérdezte nevetve, de valami fura éllel a hangjában. Később már azt mondta: – Nem kellene minden hétvégén a lányokkal lógnod. Inkább maradjunk itthon kettesben! Egyre kevesebbet találkoztam Rékával és Nórival. Ha szóvá tettem volna, Gábor mindig azt mondta: – Csak féltelek. Nem akarom, hogy rossz társaságba keveredj.

Egy este Nóri rám nézett a konyhában: – Zsófi, nem vagy már ugyanaz az ember. Elveszíted magad mellette. Nézz magadra! – A tükörben sápadt arcomat láttam és mély karikákat a szemem alatt. De nem tudtam elmenni. Féltem attól, hogy nélküle semmi vagyok.

Gábor egyre féltékenyebb lett. Minden üzenetemről tudni akart: – Ki írt rád? Miért beszélgetsz ennyit azzal a tanár kollégával? Egy este azt vágta a fejemhez: – Nem lehetnek férfi barátaid, amíg velem vagy! – sírtam, de ő csak dühösen nézett rám.

Anyám is észrevette a változást: – Boldog vagy vele? – kérdezte egyszer csendesen. Nem tudtam mit felelni. Apám csak hallgatott és szomorúan nézett rám.

Egy délután a Margitszigeten ültem egy padon és néztem a gyerekeket játszani. Egy idős asszony leült mellém és halkan megszólalt: – Kislányom, ne hagyd, hogy valaki elvegye tőled az életedet. A szeretet nem börtön.

Napokig visszhangzottak bennem ezek a szavak. Végül összeszedtem minden bátorságomat és leültem Gáborral beszélgetni: – Gábor, úgy érzem, elveszítem magam melletted. Szeretlek, de így nem tudok tovább élni. Az arca elkomorult: – Szóval én vagyok a hibás, mert túlzottan szeretlek? – kérdezte hidegen.

Aznap éjjel nem aludtam. Végiggondoltam mindent: mennyi mindent veszítettem el miatta – barátokat, hobbikat, az örömöt az életemből. Másnap reggel összepakoltam pár holmit és átmentem Nórihoz.

Gábor hívott és írt folyamatosan: – Nem hagyhatsz el! Te az enyém vagy! – A szívem majd megszakadt, de tudtam: most erősnek kell lennem.

Már több hónap eltelt a szakítás óta. Lassan visszaszereztem az életemet: újra találkozom a barátnőimmel, beiratkoztam egy festőtanfolyamra és gyakrabban látogatom meg anyámat Újpesten. Néha még mindig fáj visszagondolni Gáborra, de már tudom: a szeretet nem lehet lánc.

Sokszor elgondolkodom: Miért maradnak nők olyan férfiak mellett, akik megfojtják őket? Megéri-e valaha is feladni önmagunkat egy kapcsolatért? Talán ti tudtok nekem választ adni erre.