Amikor Gábor elhagyott egy fiatalabb nőért: Az első szabad lélegzetem

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – a hangom remegett, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a férjem szemébe néztem. Az arca zárt volt, mintha már rég eldöntötte volna, hogy nincs visszaút. A konyhában még ott lebegett a reggeli kávé illata, de a levegő fojtogatóan nehéz volt.

– Már nem vagyok boldog, Éva – mondta halkan, és lesütötte a szemét. – Sajnálom.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy jeges zuhany. Harminc év. Harminc év közös élet, két gyerek, közös ház, közös emlékek. És most mindez semmivé foszlott egyetlen mondatban. Azt hittem, összetörök. De valami furcsa történt: nem sírtam. Csak ültem ott, és néztem Gábort, ahogy összepakolja a holmiját. Aztán becsapódott mögötte az ajtó, és én egyedül maradtam.

Az első napokban minden mozdulatom automatikus volt. Felkeltem, megfőztem a kávét, elindultam dolgozni a könyvtárba. A kolléganőim – Zsuzsa és Ági – aggódva néztek rám.

– Éva, minden rendben? Olyan sápadt vagy – kérdezte Zsuzsa.

– Persze – hazudtam mosolyogva. – Csak rosszul aludtam.

De belül ürességet éreztem. Aztán egy este, amikor hazaértem az üres lakásba, leültem a kanapéra, és először éreztem valami furcsa könnyedséget. Nem kellett főznöm Gábor kedvenc paprikás krumpliját, nem kellett hallgatnom a panaszkodását a munkahelyéről. Nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Szabad voltam.

A gyerekeim – Dóri és Marci – nehezen viselték a változást. Dóri haragudott az apjára.

– Hogy tehette ezt veled? Egy huszonöt éves lánnyal! Szánalmas! – csattant fel telefonon.

– Ne ítéld el apádat – próbáltam nyugtatni –, ez nem csak rólam szól.

Marci inkább magába zárkózott. Hetekig nem hívott fel. Amikor végre találkoztunk egy kávézóban, csak ennyit mondott:

– Anya, most mi lesz?

Nem tudtam válaszolni. Fogalmam sem volt, mi lesz. De aztán lassan elkezdtem felfedezni az életet nélküle. Először csak apróságokban: vettem magamnak egy új ruhát, amit Gábor mindig túl kihívónak tartott volna. Elmentem moziba Zsuzsával egy romantikus filmre – Gábor utálta az ilyeneket. Hétvégén kirándulni mentem a Normafára, csak úgy, egyedül.

Egyik este Dóri átjött hozzám.

– Anya, nem akarsz eljönni velem jógázni? – kérdezte félénken.

Nevetnem kellett.

– Én? Jógázni? Tudod jól, hogy mennyire béna vagyok hozzá!

– Ugyan már! Most végre azt csinálhatsz, amit akarsz! – mosolygott rám.

És igaza volt. Most végre azt csinálhattam, amit akartam. Nem volt többé senki, aki megmondja, mit illik vagy mit nem.

Persze voltak nehéz pillanatok is. Egy vasárnap reggel Marci felhívott:

– Anya, apa meghívott minket ebédre az új barátnőjéhez… Menjünk?

A szívem összeszorult. Nem akartam látni Gábort egy másik nő oldalán. De aztán rájöttem: ha elmenekülök előle, sosem leszek szabad igazán.

Elmentünk hát. Az új barátnője, Petra fiatal volt és kedvesen mosolygott rám.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta udvariasan.

Gábor zavartan kerülte a tekintetem. Az ebéd alatt végig feszültség vibrált köztünk. Dóri látványosan nem szólt hozzájuk egy szót sem, Marci pedig próbált mindenkinek megfelelni.

Hazafelé Dóri kitört:

– Ez megalázó volt! Miért mentünk oda?

– Mert nem akarok haragban élni – feleltem csendesen. – Nem akarom, hogy ez a dolog örökre megmérgezze az életünket.

A következő hónapokban lassan rendeződtek a dolgok. Gábor néha felhívott, hogy megbeszéljük a ház eladását vagy a közös pénzügyeket. Már nem fájt annyira hallani a hangját. Sőt: néha még örültem is neki, hogy végre ő is boldog lehet valaki mással.

Közben én is változtam. Elkezdtem festeni – valami olyasmit csináltam végre, amire mindig is vágytam. A könyvtárban új barátokat szereztem; néha együtt mentünk színházba vagy kiállításra. Egyik este Zsuzsa megkérdezte:

– Nem gondoltál arra, hogy újra randizz?

Elnevettem magam.

– Ugyan már! Ki venne észre egy ötvenhárom éves nőt?

De Zsuzsa csak mosolygott.

– Soha ne mondd, hogy soha!

És igaza lett: pár hónappal később megismerkedtem Tamással egy könyvbemutatón. Nem volt szerelem első látásra – de jókat beszélgettünk irodalomról és életről. Nem siettünk sehova; mindketten tudtuk már, milyen elveszíteni valakit.

Most itt ülök a régi lakásomban – már csak az enyém –, és nézem a naplementét az ablakból. Néha még eszembe jut Gábor: vajon boldogabb most? Vajon én boldogabb vagyok nélküle? Egy biztos: most először érzem igazán szabadnak magam.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani? Vagy inkább mindent magatok mögött hagytatok volna?